Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

Információcsere

Hirdetés

Mondák, legendák és versek a Balatonról

2009.10.14. 08:15 karnyujtasnyibalaton


"Nemzeti identitás-tudatunk alapjai a mondák, amelyek szájról szájra továbbadva jutottak el hozzánk, hogy a legemberibb kérdésre adjanak választ: honnan jöttünk, milyen tapasztalatok formálták népünket nemzetté. Amióta csak folklorisztikai kutatás folyik Európában, minden nemzet tudós ébresztõje a mondákat tartotta a nemzettudat, összetartozásunk, közös emlé kezé sünk alapjának."

                                Dr. Szigeti Jenő egyetemi tanár

 

A Balaton keletkezése (monda)

    Valamikor réges-régen élt Bakony erdejében egy hatalmas sárkány, akinek huszonnégy feje volt. Mind a huszonnégy fejéből lángcsóvák csaptak ki, ha nem kapta meg napi táplálékát: huszonnégy gyönyörű lányt.

    Egy napon aztán a környék legerősebb legényének, Balatonnak a mátkájára került sor:

    Nem, a mátkámat nem adom a szörnyetegnek, megvédem tőle az életem árán is!

    Eltelt egy nap, eltelt kettő, három, a lány csak nem érkezett, és ezért az egész vidék zengett a sárkány üvöltésétől, beleremegtek a Bakony összes fái is.

    A tizenharmadik napon aztán a förtelmes állat tüzet okádva kitört barlangjából, és a földet kaparta.

    Szempillantás alatt hatalmas meder keletkezett, melyből forrás tört fel. Másnapra a hegyek aljában kis tavacska kéklett. A megdühödött sárkány követelte Balaton mátkáját. A legény elbúcsúzott mátkájától, mind két kezébe szablyát fogott, csónakba ült és átevezett a sárkányhoz:

    Ha közelembe jössz, az életeddel fizetsz, Balaton!

    De a vitéz nem fordult vissza, és hamarosan ádáz küzdelem kezdődött.

    Hulltak a sárkányfejek, nagyot csobbant tőlük a víz, de a maradék fejek lángnyelvei mindig jobban égették az ifjú testét.

    Az utolsó levágott fejjel együtt Balaton is holtan zuhant a habokba.

    Az emberek egyik szeme nevetett, mert megszabadultak a zsarnoktól, a másik szemük sírt, mert elvesztették a hőst, és az ő tiszteletére elnevezték a tavat Balatonnak.

    A leány mátkája elvesztése miatt kedvese után ugrott.

    Most is a tó mélyén fekszenek csendesen, örök nyugalomban.

   

   

 

A Balaton kialakulása

    Hazánk legbecsesebb természeti kincse a Balaton, Nyugat és Közép-Európa legnagyobb tava. A bájos balatoni táj arculata hosszú évmilliók során alakult ki, maga a tó viszonylag fiatal. A földtörténeti harmadkor végén, a pliocén korszak elején hazánk területének nagy részét a Pontusi-tenger öble borította. E tenger maradványa a Pannon-tó, amelyet a beömlő vizek hordaléka lassan síksággá töltött fel. A pannon üledék (agyag és homok) lett később a Balaton teknőjének vízzáró rétege. A pannon rétegekben találjuk a „kecskeköröm”-nek nevezett kagylóhéjat. A néphagyomány a Balaton keletkezésével hozza ezt kapcsolatba, ez azonban nem egyéb kedves mesénél. A pliocén korszak végén hegyképző erők tördelték össze a vidék felszín alatti kőzeteit. A repedéseken keresztül utat talált a Föld belsejének izzó magmája, vulkáni tevékenység kezdődött. A felszínre ömlő láva kihűléséből keletkezett a bazalt. A bazalt megvédte az alatta fekvő pannon rétegeket a szél, víz, fagy pusztító hatásától a szép balatoni bazalthegyek az eredeti pannon térszín magasságát tárják tehát a kutató szem elé. Ismeretes, hogy bazalt hegyeink lába pannon homok és agyag, és csak a hegytetőn találunk bazaltot. Ezért „tanúhegyek” ezek. Legszebb bazalthegyeink a tó északi partján találhatók, de Balatonboglár és Fonyód dombjain is megtalálhatjuk az egykori bazalttakaró nyomait. A Balaton tükrénél magasabb Tihanyi-félsziget is a vulkáni működés kőzeteinek köszönheti megmaradását. A tűzhányók működését vulkáni utóműködés követte. Kezdetben forró vizek törtek felszínre.


 A Balaton keletkezése monda

 

Réges-régen, amikor még a magyarok nem voltak itt, vagy még annál is régebben, a Bakonyban két óriáscsalád lakott.

A családfők egyszer valamin összevesztek. Az asszonyok próbálták őket szétválasztani, de amikor a férfiak a bunkót a kezükbe vették, úgy megijedtek, hogy gyermekeikkel kimenekültek a Bakony szélre. A kicsik játszottak, az asszonyok pedig nézték, hogyan dögönyözik egymást férjuramék. Addig-addig dulakodtak, hogy a vége az lett, egyetlen óriás sem maradt.

Az asszonyok ezen úgy elbúsultak, hogy három napon át vándoroltak, de nem bírták tovább sírás nélkül. Elkezdtek fájdalmasan könnyezni. Könnycseppjeikből egy nagy tócsa keletkezett.

Száz év múlva arra járt egy messziről érkezett vándor. Balaton nevű lova nagyon megszomjazott, és mikor a tó fölé hajolt, hogy igyon, beleesett és megfulladt.

A vándor nagyon elbúsult, és hogy lovának szomorú emlékét ne felejtse el, ezt a tavat elnevezte Balatonnak.

 

A Balaton születése

A legenda szerint a történelem előtti időkben valaha óriások lakták be a tájat, amit a Jóisten is örömében teremtett. A Badacsony tágas fennsíkján élte mindennapjait Balaton, az utolsó óriás lányával, Haláppal.
Jó viszonyban voltak a hegy lábán elő emberekkel, Halápnak játszótársa is akadt közöttük. A fiatal emberleány azonban gyorsan felcseperedett és végleg elhagyta óriás játszópajtását. Halápot hamar elemésztette a bánat, amit az egyedüllét miatt érzett.
Miközben Balaton leánya síremlékét építette egy nagy kőre lelt. Emlékezett rá, hogy valaha réges-régen ez a kő a sellők oltára volt. Amint megemelte, elveszítette egyensúlyát, és a súlyos teher maga alá temette. Az elmozdított kő alól víz tört föl és csak folyt megállíthatatlanul. Míg egy napon az emberek arra ébredtek, hogy a hegy lába előtt szelíden hullámzó tó ringatja lágyan a Nap sugarait.
A nagy vizet azóta is Balatonnak hívják.

 

A Balaton születése

A legenda szerint a történelem előtti időkben valaha óriások lakták be a tájat, amit a Jóisten is örömében teremtett. A Badacsony tágas fennsíkján élte mindennapjait Balaton, az utolsó óriás lányával, Haláppal.
Jó viszonyban voltak a hegy lábán elő emberekkel, Halápnak játszótársa is akadt közöttük. A fiatal emberleány azonban gyorsan felcseperedett és végleg elhagyta óriás játszópajtását. Halápot hamar elemésztette a bánat, amit az egyedüllét miatt érzett.
Miközben Balaton leánya síremlékét építette egy nagy kőre lelt. Emlékezett rá, hogy valaha réges-régen ez a kő a sellők oltára volt. Amint megemelte, elveszítette egyensúlyát, és a súlyos teher maga alá temette. Az elmozdított kő alól víz tört föl és csak folyt megállíthatatlanul. Míg egy napon az emberek arra ébredtek, hogy a hegy lába előtt szelíden hullámzó tó ringatja lágyan a Nap sugarait.
A nagy vizet azóta is Balatonnak hívják.

 

Balatoni bőség legendája

Sok idővel ezelőtt Krisztus urunk és Szent Péter gyalog bejárták a földet, hogy megtapasztalják, hogyan élnek az emberek. Jót is, rosszat is láttak eleget.

Vándorlásuk közben eljutottak a mi vidékünkre, s megpillantották a Balatont. Éppen nyugovóra készülődött a nap, de utolsó sugaraival még megvilágította a szelíd dombok, lankák csipkéit, s néhány pillanatig arany hidat vert a víztükörre. Krisztus urunk gyönyörködve állt a kék tó partján, s Szent Péterhez fordulva így szólt: Látod Péter ezt a gyönyörű vidéket? Napsütötte domboldalakon szőlő virul, a mezőn kalász érik, a tóban halak sokasága úszkál - itt biztosan boldogok az emberek. Szent Péter igen fáradt és éhes is volt, nem nézte a tájat, inkább figyelte, mennyit kell még gyalogolniuk, hogy egy falut érhessenek, és végre jóllakhassanak. De az Úr nem sietett. Leült a tó partjára, fáradt lábát a vízbe áztatta, s a kedvtelen Pétert is maga mellé ültette.
Amint így üldögélt, arra jött egy öreg halász. Vállán tarisznya meg egy kulacs lógott. Melléjük érve illendően köszönt: Adjon Isten jó estét!
Adjon Isten neked is! - válaszoltak a vándorok. Messze van e a falu? - kérdezte sietve Szent Péter.
Az bizony messze - felelte a halász -, de itt a kis kunyhóm, szívesen látlak benneteket éjszakára és megosztom veletek szerény vacsorámat, ha meg nem vetitek. Az Úr szeretettel nézte az öreg napsütötte arcát és szelíden kérte: ADJ INNOM!

A halász restelkedve szabadkozott, hogy csak víz van a kulacsában, mert ő szegény ember és nem telik borra, de Krisztus urunk jóízűt ivott a friss vízből. Nyárson sült halat, hozzá barna kenyeret falatoztak, aztán nyugovóra tértek.

Reggel a halász különös fényre ébredt: az egyik vándor feje alatt a párna helyett fényes nap tündökölt, takaróként használt kopott köpenyén a hold és a csillagok ragyogtak. Azt hitte álmodik.

Reggel a vendégek útra keltek. Megköszönték a szállást, a Krisztus urunk megáldotta az öreg halászt jóságáért, hogy kulacsában a víz ezentúl borrá változzék, tarisznyájából sohase fogyjon ki a kenyér, s a Balatonból a sok hal.

Az áldás megfogant. A Balatonból azóta sem fogyott ki a hal, széles e vidéken azóta is vendégszerető emberek élnek, akik szíves szóval, zamatos borral kínálják a hozzájuk betérő szomjas utasokat, mert minden vándorban az Urat vélik fölismerni.

forrás: www.balaton.borregio.hu

 



Bólátó, Bólátó ….. BALATON

Réges-régen még a magyarok bejövetele előtt szlávok éltek a Kárpátok koszorúzta medencében. Amerre a nap lenyugodott, hatalmas ingovány terült el, melyet az őslakók Bólátónak, mocsárnak hívtak.

Kemény, rideg telek jártak abban az időben, s a mocsár vizének felületén vastag jégpáncél keletkezett. Örültek is ennek az itt lakók, mert ha a túlparton volt dolguk, nem kellett megkerülniük a nagy kiterjedésű mocsarat. Akár lovas szekérrel is keresztül hajthattak a Bólátó jegén. Apáról fiúra szálltak az érdekesebbnél érdekesebb legendák, melyek mind a Bólátóhoz fűződnek. Közülük is legmeghatóbb az esküvői menet legendája.

Egy, a felső parton lakó ifjú az alsó partról hozott magának feleséget.

Atyámfiai, ne fárasszuk a lovakat a mocsár körül – javasolta valaki a násznépből.

Hajtsunk keresztül a Bólátó jegén!

Hajtsunk keresztül! – s vígan nekiindult a kocsisereg.

De ekkora súlyt már nem bírt el a jég, és a tó közepén , ahol legmélyebb a víz, hatalmas ropogással beszakadt alattuk, a fénylő páncél, és ők a tó fenekére zuhantak.

A honfoglaló magyarok fülébe is eljutott ez a szép, érzelmes történet a mocsárba fulladt esküvői menetről.

Órákat álltak az emberek a víz partján és ismételgették a furcsa, idegen hangzású szót: Bólátó, Bólátó … és a magyarok ajkán megszületett a máig használt szívet melengető név: BALATON.

 

 

    Lelle eredete

    Egyszer régen, még Lehel idejében a Kishegy vidékén élt egy rablóhorda, amely gyakran fosztogatta a környező településeket.

    Amikor ezt megtudta Árpád, a fejedelem, elkezdett töprengeni. Azt mondta Lehelnek, hogy menjen oda, és ott táborozzon a csapataival. Erre Lehel nyeregbe szállt, és indult is. Amikor odaért, látta a leégett házakat, a halott embereket és elhatározta, hogy móresre tanítja ezeket az alávalókat.

    Amikor megint indultak a garázdák, szembetalálták magukat Lehel seregével. Lehel katonái megrohanták az ellenséget, de a barbárok futni kezdtek, végül befutottak az erdőbe. A katonák az erdőben letáboroztak, az este nyugodtan telt, bár reggeltől egész estig keresték őket.

    Így ment egy héten át, amikor egyszer csak rátaláltak a barbár hordára.

    A mostani kápolna helyén ütköztek meg, a Kishegyen, Lehel serege nagy fölényben volt és győzött.

    Lehel megölte a barbárok vezetőjét. Ezért építették oda a kápolnát. És ezek a falusiak Lehelről nevezték el: Lellét.

 

 

Balaton és Lelle

Őseink idejében az emberek békében és szeretetben éltek. Segítettek egymásnak a munkában, az élelemszerzésben, így a nehéz napokat könnyebben elviselték. Ebben az időben nem volt különbség ember és ember között.

Valamikor réges-régen élt egy juhász, akit Balatonnak hívtak. Nem volt gazdag, de szegény sem. Becsületes emberként ismerték a környéken. Szerette családját és barátait. Az emberek szívesen keresték társaságát, mivel okos, fürge és éles eszű férfi volt. Balaton juhtenyésztéssel foglalkozott, emellett egyedül nevelte Lelle nevű leányát. A leány édesanyja még születésekor meghalt. Talán ezért is szerette őket mindenki, kivéve egy gonosz teremtést, aki féltékeny volt Lelle szépségére, jóságára. Ez a fehérnép megátkozta Balatont és leányát. Az átkot a környéken lakó jósok próbálták elűzni: de sajnos nem sikerült. A juhász nap mint nap elvitte nyáját egy mederszerű legelőre, amely a nagy esőzéskor megtelt vízzel. Így történt ez egy csodálatos napsütéses napon is, amikor Lelle is úgy döntött, hogy elkíséri édesapját a legelőre, hisz előző nap minden munkáját elvégezte. Ezen a napon az ég istenei nagyon mérgesek voltak, így a Földre hatalmas villámokat szórtak. A juhászt és leányát a vihar a legelőn érte. Sajnos nem tudtak máshová menekülni, mint egy fa alá, és éppen annak a fának a tövébe, amelybe nagy fényességgel belecsapott a villám.A fa alatt állók abban a pillanatban szörnyethaltak.A szomszédok, barátok, ismerősök végső tisztességgel elbúcsúztatták őket, és emlékükre elnevezték a tragédia helyét Balatonlellének. A féltékeny gonosz teremtést boszorkánynak nyilvánították, és máglyán elégették. 

 
Lipták Gábor: Kőszívek



Dúl Jánosnak hívták a legnagyobb balatonudvari halászbokor gazdáját! Híres volt ez az ember, nemcsak óriási erejéről, hatalmas alakjáról, félrőfös bajuszáról, de híres volt jó halász-szerencséjéről, s talán elsősorban szép leányáról, a kis "halász Veronkáról"!

Így nevezték el a gazda leányát, mert már kicsiny gyermekkorában különös hajlandóságot mutatott a halászok szép mestersége s a nagy víz iránt.

Az apróka kislány ott lábatlankodott a halászatra készülő emberek között, babrálta a furcsa zsineget, s később kis keze hamarosan megtanulta a csomózást, sőt a hálókötést is, Alig nőtt nagyobbra, piros szalag helyett fehér kenderzsineg röpdösött a varkocsában, mikor bekéredzkedett a halászok ladikjába! Megszerették hamarosan ezek a kemény munkában élő, kevés szavú emberek!

Bármilyen nehezen ment a halászat, bárhogy acsarkodott velük a víz, a hullám, ha fel is fakadt szájukon egy-egy káromkodás, rögtön félbemaradt, mikor észrevették, hogy a kislány is ott van a közelükben. Harcoltak hálóval, széllel, viharral, arcukat keményre cserzette a nyári napsugár s a téli fergeteg. Sokszor keményen megpróbálta őket a nehéz munka, de Veronkával sohasem vesztették el türelmüket.

Ritka ajándék a halász arcán a mosoly, de a kislánynak mindig jutott ebből a becses portékából is. Előbb csak játékból vitték magukkal, később már hiányzott, ha nem járt velük. Üresebb volt a világ, ha nem látták csendesen ülni a ladik végében, ahogy tágra nyílt fekete szeme ragyogó tükrén átsuhant a tó képe.

Szép volt a kislány szeme hajnalban, mikor a csillagok oltogatták el benne apró lámpásaikat, és szép volt naplementekor, mikor rőt vörös fényben emelkedett ki a tó vizéből a napkorong. Nem is hitte Veronka soha másként, mint hogy a Balatonból kél fel mindennap az aranyfényű Nap! Sok egyebet is hitt a tóról. A halászok meséiből s a maga képzeletéből szőtt tündérvilágot a Balaton köré. A kislány talán már nem is tudott volna élni a nagy víz nélkül! Úgy hitte, ezen kívül nincs is másféle világ! A tó volt az ő saját birodalma, bíboros hajnalaival, szikrázó déli verőfényével s ezerszínű, bársonyos akonyataival.

Legszívesebben mindig a Balatont nézte volna. Reggel, mikor a madarak hajnali hangversenye szállt a nádasok felett, s estefelé, mikor a parti szél mint titkozatos könnyű kéz borzolta fel liláskék, sima tükrét. Harang kondult ilyenkor a falu felett, s a halászok lassú csobbanással merítették evezőlapátjaikat az egyre sötétedő vízbe. Veronka úgy látta, hogy mikor kiemelték, gyémántok peregtek szélükről a Balatonba!

Így élt a kislány boldog révületben, s így nőtt, növekedett évről évre a halászok között. Repültek a nyarak, a telek, s a kis "halász Veronka" tündérszép hajadon leánnyá serdült. Akármilyen nagy lett, akármilyen szép lett azonban mégis megőrizte tiszta gyermekszívét s szemében a Balaton minden szépségét.

Múltak az évek, s Dúl János már nem is ment halászni szép szőke lánya nélkül. Nyugalom kell a csukázáshoz s türelem, végtelen türelem! Veronkában - tudta - mindig megbízhat. A kislány néma csendben tudta egyensúlyban tartani a ladikot, mozdulatlanul, míg Dúl János, mint önmagában kőbe faragott szobra, feltartott szigonnyal állt a jeges vízben. Csendben, némán várakoznak ilyenkor, s a percek óráknak tűntek.

A nap lassan emelkedik a tihanyi hegyek fölé, lassan úszik a ladik a sima vízen. Halkan, csendesen suhan a parthoz. Végében aranyhajú halászleány ül, mint a mesében...

Mint a mesében... - gondolta az a szép szál kőfaragólegény is, aki a balatonudvari parton egy kora tavaszi napon megpillantotta a vízen közelgő halászladikot! A nagybajuszú halász halk csobbanásokkal merítette lapátjait a sima vízbe, s a csónak végében ott ült az aranyhajú leány.

Veronka most is álmodozva nézte a vizet, s alig vette észre, hogy kiértek a partra. Csak mikor kihúzták a ladiot, akkor nézett körül, s látta, hogy a máskor csendes partszegély, felfordított bárkáival, száradó hálóival, valahogyan megváltozott. Különös alakú, nagy szürke kövek hevertek szanaszét. Valami építkezéshez hozatták őket egy távoli kőfejtőből.

Hallott már erről a leány, de most mégis meglepte a parton heverő sok szürke kő! Idegen vidéket, távoli hegyeket idézett egyszeribe ide, a szelíd víz partjára! Közelről nem látott még hegyet Veronika, s nem ismerte a kőfejtőhelyek élettelen, kemény szikláit sem. Badacsony ijesztően szép, nagy, koporsó alakú hegy is csak távoli ködös árnyként élt képzeletében, de még azt sem látta soha. A szelíd víz partján, aranyló napsütésben dermedten heverő, nagy szürke kövektől megriadt a lány! Olyan idegenek voltak, úgy megfájdult tőlük a szíve!

A fiatalember, aki az imént érkezett a kövekkel, csak állt mozdulatlanul, némán a víz partján. Csak nézte megbabonázva a lányt, mint akik csodát lát. Halk volt most is, csendes, merengő, s szemén még mindig át-átsuhant a Balaton szikrázó képe! Csak szája sarkán az a kis önfeledt mosoly vált egy kissé szomorúvá. Talán ettől sajdult meg a messziről jött kőfaragó mester szíve, talán mástól, de ettől a pillanattól kezdve nem tudott másra gondolni, már csak a leányra, aki a hajnali fényben feléje suhanó bárkán ült.

Hamarosan megismerkedtek. Keveset beszéltek, a fiú csak kísérte némán, s csak nézte áhitatos szerelemmel. Veronka szívében is hamar lángra lobbant a szerelem. Megszerette ezt a fiút, aki olyan szépen tudott nézni reá, s aki tudott hallgatni is vele. Mert a hallgatás sokszor többet mond, mint a legszebb szavak. Szép volt, jó volt ez az új Élet Veronkának, csak a kövekkel nem tudott megbékülni! Félt tőlük nagyon!

- Szelídítsd meg őket! - kérlelte a fiút.

A legény, aki a hegyet is megmozgatta volna ért, megfaragta a kemény élettelen követ szív alakúra. Faragott előbb oklömnyi kis szívet, majd tányér nagyságút, azután mást, szép cifrát, akkorát is, mint egy cseréptál. Így próbált életet lopni a nehéz szürke kőbe. Azután rávéste csillogó szerszámjával Veronka nevét a sajátjára is.

- Így jó - mondta a lány -, így már sokkal jobb. Talán szeretem is már a köveket!

De mikor a fiú arról beszélt, hogy felmennek lakni a nagy hegyek közé, s házat építenek a sziklák alá, megint nagyon megijedt a lány. Pedig mátkája de sok szépet mesélt az ő hazájáról! Óriási madarakról, amelyek riadtan rebbennek fel, ha a csákány a sziklába vág, s a legördülő kövek hangja még soká visszhangzik az erdőben. De hiába beszélt e távoli vidék szelíd madarairól is, a kedves erdei vadakról s a selymes füvű rétekről, Veronka félt!

Félt a keskeny hegyi utaktól, az éles kövektől, a sötét erdőtől, s FŐLEG A RETTENETESTŐL, A KIMONDHATATLANTÓL: HOGY NEM LÁTJA TÖBBÉ A BALATONT!

Így vergődött egymás mellett a két szerelmes fiatal szív, egyik a vizek, a másik a hegyek gyermeke.

Egyik este Veronka mégis megmondta Édesapjának, hogy a hegyek közül jött fiúval elmegy a bányába. Elmegy, itthagyja apját s a nagy vizet.

Lehanyatlott Dúl János feje. Kimondhatatlan bánat borult a lelkére. De tudta az élet rendjét: a leány elmegy azzal akit a szíve választott. Annak idején vele is így jött el Veronka Édeanyja. Az asszony, akit mindenkinél jobban szeretett, s aki meghalt, amikor Veronka született! Most Veronka hagyja el. Rettentő szomorúságában csak annyit tudott mondani:

- Ha egyszer boldogtalan leszel a hegyek között, ha egyszer vissza kívánsz jönni, VÁR A BALATON, ÉS MINDIG VÁRLAK ÉN!

Mikor Veronka a fiúnak elmondta, hogy vele megy, az azt sem tudta, mihez fogjon a boldogságában. Ahogy közeledett a költözés napja, úgy nőtt a fiú öröme; ahogy hangosodott vidám szava, úgy halkult Veronkáé... aztán eljött az utolsó nap, s a leány elment, hogy elbúcsúzzék a Balatontól.

A fiú pedig túláradó szívbéli örömében nekifogot a legnagyobb mázsás kőnek, hogy szívet faragjon abból is - VERONKÁNAK!

Pedig korai volt még a fiú boldogsága.


Veronka búcsúzni akart a tótól. Még egyszer egyedül akart maradni a nagy vízzel, hogy szemét s szívét megtöltse mijden szépségével, hogy képét magával vigye a messzi hegyek közé.

Késő délután volt, mikor beszállt az öreg halászladikba, s evezett, evezett egyre beljebb. Úgy húzta a víz a leányt, mint a mágnes, mint a féltékeny szerető, aki nem akarja, hogy elhagyja szerelmese.

A leány elfeledkezett mindenről, elragadta a víz, a nagy azúrkék mindenség varázsa, s mint gyermekkorában, nem látott, nem hallott, csak végtelen nagy belső csendességet, boldogságot érzett!

Így történt, hogy csak akkor vette észre a Badacsony felett emelkedő nagy fekete felhőt, mikor már nagyon messze járt a parttól. Veronka ismerte a tó minden rezdülését, a rémítő viharok minden jelét. Most is pontosan tudta mint jelent a felhő, mi közeleg a komor, koporsó alakú hegy felől. Tudta azt is, hogy a fergeteges szél hamar, nagyon hamar eléri ladikját, s hogy már MINDEN KÉSŐ. Látta, miként sötétedik el a víz a vágtató széltől, hogy a sötétzöld sáv mindig közelebb jön, s pár perc múlva már azt is, hogy a tó tükrén veszedelmes gyorsasággal legelőször porfüggöny képében vágtat végig a vihar.

- NEM ERESZT A TÓ - mondta magának megsemmisülten, boldog-boldogtalanul!

De azért feszült a karja, s most már teljes erővel evezett kifelé. A feltámadt életösztön úrrá lett boldog ábrándozása felett. Szelíd szerelme, a sima vizű tó, most a legborzalmasabb arcát mutatta. Látta már máskor is ilyennek, partról, biztonságból, vagy erős bárkából, kemény férfikarok evezőinek védelmében. ILYENKOR IS SZERETTE, mert nemcsak szép tudott lenni, de erős és hatalmas is.

Ilyennek azonban még nem látta soha! Zöld karjaival, hatalmas hullámaival átölelte a kis lélekvesztő csónakot, mintha döntött volna már: NEM ERESZTI A LEÁNYT. Veronka harcolt a habokkal, karjai megfeszültek az evezőkön, DE TUDTA, HOGYMÁR KÉSŐ!

Mind magasabb hullámok vették körül, csúszott oldalukon a fekete ladik. A szél erősödött. Már semmit sem lehetett látni, csak vizet, a sötét felhő most ért fölé! A hullámok átcsaptak egymáson, s szélükön, mint veszett állat száján, ömlött a hab. Mintha a pokol minden ördöge elszabadult volna, úgy küzdött a leányért a Balaton!

A ladik már csaknem színültig megtelt vízzel, s a hullámok még mindig nagyobbra nőttek körülötte. Hátukra kapták, oldalukon táncoltatták, s átcsaptak felette. Azután egy hullám belevágott a ladikba. A fütyülő, síró, jajgató szél elnyelte a leány néma sikoltását!

Egy óra múlva ismét csendes volt a tó. A zúgó szél elállt, s a víz megnyugodva, jóllakottan feküdt medrében. A vihar, mint a legtöbb nagy nyári fergeteg, átszáguldott felette, s aki látta a csendes, megjuhászodott vizet, el sem hitte volna, mit művelt egy órával azelőtt.

Az alkonyi fényben elcsitultak a bosszú hullámai, bíbor takaróval fedték be a tavat, amely NEM ENGEDTE VERONKÁT A MESSZI HEGYEK KÖZÉ!

Komor halászok kísérték utolsó útjára a kis balatonudvari temetőben. A kőfaragó fiú szíve majd meghasadt bánatában! Sírja fölé odaállította a nagy szív alakúra faragott követ!

Sohasem tudta elfeledni az aranyhajú leányt! Sírját sem hagyta ott... letelepedett a kis faluban. A múló évekkel megcsendesedett szívében a bánat, de tört ember maradt egész életére!

Sok éven át nem faragott mást, CSAK SZÍV ALAKÚ KÖVEKET! Ha valaki meghalt a faluban vagy a környéken, ilyen követ állítottak a sírjára. Így szaporodtak a szív alakú sírkövek a balatonudvari kis temetőben.

Aki arra jár, ma is megtalálja őket. Sok felírása már lekopott, elfakult, ki találná meg közöttük Veronkáét? S ki tudja, élt-e valaha, vagy csak a képzelet szülte a tündérmesét, hogy igaz szerelemmel magyarázza a szív alakú sírkövek titokzatos történetét.

 

 BALATONI KECSKEKÖRMÖK

Tihany partjait réges-régen ezüstföveny borította. Az erdõk tisztásain selyemfû nõtt. Nem lakott még ekkor ember a félszigeten. Csak egy vénséges banya tanyázott a tihanyi hegy barlangjában. A banyának világraszóló szép kecskenyája volt. Minden áldott este lehajtotta õket a partra. Büszkén kiáltotta a Balatonnak: – Nincs szebb az én kecskéimnél! Tudod-e?
A tréfáskedvû tihanyi visszhang ilyenkor mindig ráfelelte: – Nincs szebb az én kecskéimnél! Tudod-e? Egy szép napon kedves pásztorlány hajtotta arra kecskéit. Nem látott még a Balaton ilyen szép kecskéket soha. Nem is csoda, hiszen a Hold udvarában nevelkedtek! Aranylott földig érõ szõrmebundájuk. Aranyból volt a szarvacskájuk. A körmük meg vakító fehér. A banyát mérgében elöntötte az epe. Eszébe jutott a tihanyi visszhang felelete. Hát mégiscsak van szebb az õ nyájánál! Elhatározta, hogy az arany nyájat megkaparintja magának. Egyszer a pásztorlányka a parton ülve dalra tanította a madarakat. Nyája messze elkóborolt. A banya befogta ökreit, s mély barázdát húzott a lány köré, hogy a nyáj ne tudja átugrani. Ekkor rettentõ vihar kerekedett. Zúgva, bömbölve törtek át a hullámok a parton. Próbált a lány menekülni erre is, amarra is. De a hullámok egy-kettõre elborították. Még utoljára annyit tudott kiáltani: – Gyertek, gyertek, édes kecskék! – s azzal elmerült. Alighogy meghallották a kecskék a kiáltást, szedték a lábukat. Csattogott fehérmárvány körmük az ezüstös fövenyen. Hívta, csalogatta õket a banya, de nem hallgattak rá. Rohantak egyenest a hullámokba, magukkal sodorva a jajveszékelõ banyát is. A pásztorlányból tündér lett, és még sokáig ott tanyázott a tihanyi ligetek tisztásain. Az aranyszõrû kecskék szépséges körmei, ha a víz a partra veti, fehéren csillognak a telihold fényében. A tihanyi gyerekek még ma is találnak arrafelé kecskekörmöket.

A Harangozó Börc mondája

A Kőkereszt alatt fekvő sziklapad egy része szabadon nyúlik ki a levegőbe. Ha a kinyúló követ kalapáccsal vagy kővel megütik, a harang kondulásához hasonló hangot ad, amely messze elhallatszik a magasból. Ilyenkor mondják, szól a Harangozó Börc. ( A börc kifejezés a hajdani balatonmelléki zalaiak számára bércet, vagyis sziklaszirtet jelentett.)

"Volt két testvér Badacsonytomajon. az idősebb: Ferkó, erős, egészséges, gonosz szívű. A fiatalabb Jóska, fonnyadt, beteges, gyönge és ártatlan. A Ferkó megkérte egy lánynak a kezét. A lány nagyralátó volt és azt mondta: mással egy fedél alatt nem lakik, akkor megy csak esküvőre, ha az a másik nyavalyás legény búcsút vesz a háztól.
Ferkó halász volt, másnap halászatra hívta az öccsét. Amikor csónakba szálltak, a gonosz testvér egy nagy követ dobott be a csónakba. Jóska gyerek mindjárt gondolta, hogy a bátyja a nyakába fogja kötni a követ, de nem mert szólni. Beeveztek a vízre. Akkor azt mondja a gonosz testvér: most meg kell halnod. ketten nem maradhatunk a házban és a szőlőben.
Tudta ezt a beteg gyerek, nem is ellenkezett, hanem imádkozni kezdett. Közben a gonosz testvér elővett a tarisznyájából egy zsineget, rákötötte a kőre, s a zsinegből hurkot csinált. Már odalépett öccséhez, de akkor mély, tiszta, fönséges hang búgott fel a Badacsony ormáról: Megszólalt a Harangozó Börc. Amint a gonosz testvér meghallotta, megbillent alatta a csónak, s ő a vízbe zuhant. A nagy kő zsinege a kezefejére hurkolódott s a kő is a vízbe esett vele együtt. Sose találták meg."

A kecskeköröm legendája

A régi szép időkben
Egy szép királyleány
Aranyszőrű kecskéket
Őrzött Tihany fokán.                                           

Sok kinccsel ért fel a nyáj
Mely a hegyen legel.
Még többel a leányka
Szépsége ékivel.

Szemének, éj-hajának,
Arcának párja nincs:
Csak rózsabimbó ajakán
Van néma bús bilincs.

"Adj szép leány nyájadból
Egy csésze friss tejet
Beteg fiam számára
S megoldom nyelvedet."

Szólt Balaton tündére,
Az ősz hullámkirály,
Ajkáról térdig érvén
A hófehér szakáll.

Adott tejet fiának
A szép királyleány
S a szót a víz királya
Megoldotta ajakán.

S csengőbb lőn szép
(ezüstnél,
A méznél édesebb
A szép leány beszéde:
Meggyógyult a beteg.

De büszkeség kapá meg
A leánykát a vad negéd
Hallván, mi szép, mi
(bájos
Most ajakán a beszéd.

Mint pénzfukar
(kincsével
Bánt nyelve bájaival;
Nem zenge csak
magának)
E csattogányi dal

Isten dicsőségére
Meg nem nyitotta azt,
Szegénynek panaszára
Nem zenge lágy vigaszt

Testvérnek és barátnak
Irigyen zárta be,
Az esdö szerelemnek
Nem nyílt meg kőszíve

Amily hamar megnyerte
Sok ifjúnak szívét,
A rózsaláncot gőge
Oly rögtön tépte szét.

Csak egyet vitt sírjába
A mélyebb érezet;
Fiát a tókirálynak,
Ki érte elepedt.

Az aranyszőrű nyájnak
Tejéből itt szegény
Bűvös varázsszerelmet,
Mely méreg lett szívén.

A tónak ősz királya
Haragra gyúlt ezért
A bérctől a leányra
S a nyájra átkot kért.

A bérc tüzet bocsátott,
Sziklája mind kigyúlt;
Három nap három éj,
(mint
Itélet napja dúlt.
A nyáj a Balatonba
Rohant, de benn
(veszett-
A tó máig is kihányja
A kecskekörmöket.

A lányt pedig örökre
Bűbáj kötötte meg,
Foglyául tartá máig
Ki tudja, mely üreg?
Szemmel nem látja senki,
Kézzel nem fogható-
De bárki megszólítja
Visszhangja hallható.

Mert büntetésül mondta
A tündér átka ki:
Hogy nyelvével lakoljon.
Mellyel vétett neki.

S ki csengő szép szavával,
Kevélyen visszaélt,
Istennel és emberrel
Negédből nem beszélt.

Most- bárki szóljon hozzá
Bár gazdag és szegény:
Felelni köteles rá
E bércek tetején.

 

 

Berzsenyi Dániel: Balaton

Jer te, ki a szép genfi tavat s szép genfi virulmányt
Olly eleven színnel festéd, s Eratódnak ölében
A roppant Bernhárd farain múlatni szerettél,
Jer: nézd a Balatont, mikor a nap reggeli lángja
Tükrözetén reszket, s mikor a hold fénye alatt ég!
Nézd a kék hegyeket, mint állnak sorba körülte,
Melyeken a nektár csorog és az öröm dala harsog.
Itt meredek sziklák tetein sok régi erős vár
Omladozó falain lebeg a mult hajdani képe,
S elnyeli a döbbent elmét a fényes előkor;
Itt a századokat látott vadonok feketednek,
Mellyek ezer meg ezer gőbölt kényünkre nevelnek;
A szilaj Arkászok heverészve legeltetik a nyájt,
S a kies estvéken nyögdécsel lassu furullya.
Itt a sárga mező s kiterült láp terjed előnkbe,
Hol dús búzakalász hullámos tengere játszik,
S a barnult arató víg dal közt hosszu kepét rak.
Nézd, valamerre veted szemeid, szép minden előtted,
S a koszorus Tellus kosarit mosolyogva üríti;
És valamint boldog Helvetia népe örömmel
Szántja szabad földjét: itt is szabad a magyar és víg;
A gazdag palotát itt lakja királyi szabadság,
S a gunyhók lakosit szent törvény jobbkeze védi.

[1799-1804 között]

Berzsenyi Dániel: Keszthely

Itt, a kék Balaton partja virányain,
Hol minden mosolyog, mint az aranyvilág,
Hol dús búzakalász rengedez a mezőn,
S a halmok koszorús oldalain ragyog
A százféle gyümölcs s a zamatos gerezd;
Itt a keszthelyi zöld parton emelkedik
A csendes Helikon. Jöjjetek, ó szelíd
Áon szűzei, és verjetek itt lakást!
Nézzétek, mi kies sorhegy ölelgeti
A tér telkeit és a vizenyős lapályt;
Itt leltek gyönyörű thessali berkeket,
Bércforrást, susogó völgyeket és homályt.
Gyakran múlatoz itt hínaras öblöken
Nereus, sáskoszorús nymphaleányival;
Gyakran zengeti itt Árion énekét
A hold fénye alatt gerjedező vizen.
S nézzétek, hol ama már feketült falak
Látszatnak, menedékváratok ott vagyon!
Ott vár títeket egy bölcs, s kebelébe zár
Egy nagy férfi, kinek lelke periklesi
Századnak született, s aki virágkorát
Rómának ragyogóbb színre derítené.

[1799-1804 között]

 

Vörösmarty Mihály: A tihanyi viszhang

"Szüntesd csókjaidat, szüntesd meg az alkudozó szót,
Édes az ah, de tanút nem szivel a szerelem."
A viszhangu tetőn így súgott Irma Dezsőhöz,
Hogy Tihany agg hátán ültenek a szeretők.
A viszhang ezeket, mint hallá, súgva beszélé
Régi barátjának, a Balatonnak, alant,
A Balaton pedig elmondá partjainak, azoktól
Tudta Somogy, Veszprém, és Szala, tudta Füred;
És ezek elmondák a szomszéd többi megyéknek,
S már az egész ország tudta, hogy Irma szeret.
Akkor az árúlót így szidta meg a haragos lány:
"Némulj meg, viszhang; vén Balaton, te apadj
S láss fenekedre: gazos legyen az sokféle gazokkal,
S benne a száraz avart irtsa ki éjjeli láng.
S még feketébb legyen a füsttől Tihany oldala, mint most;
És vendégtelenűl álljon alatta Füred.
Ezt bár nagy szomorúan a három vármegye lássa,
Lássa egész ország, s bús legyen érte soká."
Ezt is az őr viszhang hallá, s kibeszélte világnak:
Mit tehetett a lány? hallgata, és szeretett.

[1830 második fele]

 

Garay János: Balatoni kagylók

A Balaton

I.

Megteremté isten
A kerek világot,
Közepébe tette
Szép Magyarországot.

Bérczekkel, folyókkal
Feldiszesitette,
A malaszt tömlőjét
Kiönté felette.

S a mi szép s dicső volt
A kerek világon,
Kis tükörben együtt
Lőn Magyarországon.

És a mint lenézett
Csodaszép müvére,
Kéje érzetében
Köny tolúlt szemére.

A könyű lecseppent
A legszebb vidéken;
A föld meg nem itta,
Megtartotta épen.

Tükre lőn az égnek,
S szép Magyarországnak...
Nevezik e könyet
Balaton tavának.

II.

Úszik hajóm feletted,
Vitorlám fenn lobog,
Keblem feszűl örömtől,
Szívem ver és dobog,
Egy új világban állok
Magas hullámidon,
Hazámnak tókirálya,
Tündéri Balaton!

Mint gondolat repűlök
Vized hullámain,
Veszprém, Somogy, Zalának,
Merengek partjain;
Köszöntnek és köszöntöm
E szép hegyek sorát,
A várromokkal ékes
Csobánczot, Tátikát.

S előttem áll hazámnak
Regényes hajdana,
Mint vérlepel borul rá
A napnak alkonya;
Felém csendűl a széllel
A költő éneke,
A régi szép időkből
Egy régi, szép rege!

Uszszál szívem hajója!
Ringassatok habok!
A Balatonnak tükrén
Két ég között vagyok:
Majd fölfelé a kék ég
Felé kivánkozom;
Majd mélyen zöld öledbe,
Hullámzó Balaton!

III.

Messze körben csendes a táj,
Fenn a kék ég mosolyog:
Mégis zajlik, habzik e viz,
«A Balaton háborog!»

Mily varázsnak bűv-hatalma
Ostorozza e vizet?
A nép ezt igy magyarázza:
«A szélvész belé veszett!»

Ekkép zajlik kebelemnek
Néma rejtekén a szív!
Mig kivűl az ész, nyugalmat
És derűt arczomra vív.

Csak midőn nehéz tusáját
Nem birván meg a kebel,
Pilláimmal, egy hivatlan
Könyücseppet zúzok el:

Riadok fel álmaimból,
S hogy mi volt ez? kérdezem...
«Reményimhez új halott szállt!»
Ettől mozdúlt meg szivem.

IV.

Ottan álltam Badacsonnak
Lejtőjén a szent helyen,
Hol a regék dalnokának
Áll hajléka a hegyen.

Ittam a forrás vizéből.
Mely csörögve serked itt;
Hippokrene bű-vizének
Véltem inni cseppjeit.

A diófa, mely alatt ült,
S melytől zengett szép dala,
Terebélyes sátorával
Szent hüsébe csal vala.

S széttekinték a vidéken
Kéjgyönyörtől ittason,
Lenn, előttem játszva zúgott
A tündéri Balaton.

S im, kibukkan sima tükrén
Háromszínű lobogó,
Mint egy óriási hattyú
Tör felém a gőzhajó.

Mintha a költőnek lelkét
Látnám jőni a vizen...
Kél a szellő s ajkaimról
Hozzá üdvözlést viszen.

Ő tovább száll, végig úszsza
Balatonnak árjait,
Megmosolygja partja hosszant
Hegyeit, várromjait.

Melyeket, mig élt közöttünk,
Megdicsőjtett szép dala -
Én pedig szívembe irom,
A miket láttam vala.

V.

Két tündér szózata csábít
A hold s a kies Balaton;
A hold egy ezüsthaju hárfás,
A másik egy szép hajadon.

Csolnakra, lapátra, barátim!
Az est oly tiszta, oly hűs,
Hab habbal ölelkezik, a szél
Pajkos játékokat űz.

Dalt mondjatok a Balatonnak,
Dalt kedvel az éjjeli hold,
Dalnok vala ő is a hárfás,
Mig ifju s szerelmes volt.

Mit suttog e játszi szellő?
Mért olyan csendes az ár?
Szerelmet vall Balatonnak
Méz ajkival a csapodár.

Légy üdvöz, ezüsthaju hárfás!
S te pajkos, hűs fuvalom!
Szépen köszönjük a tánczot,
Te kékszemü szép hajadon!

VI.

Gyógyúlni jöttem én ide,
A Balaton tavára!
Talán megenyhít gyógyvize,
Felüdít szép határa.

Beteg vagyok, testemnek ír,
Balzsam kell a kebelnek;
Itt már a lég is, a vidék
Enyhületet lehelnek.

Adj gyógyvizedből egy italt,
Fürednek szép tündére!
S te ál barát, ejts egy kigyó-
Könyűt habzó vizére.

Adj hozzá csókot, kedvesem;
- Mind hárman megcsalátok -
Ha ettől meg nem gyógyulok,
Sirom megáshatjátok!

Tihany

VII.

Tihanynak bércztetőjén, a Balaton felett,
Sötéten és magán áll egy régi épület;
Csendes kolostorával az Úrnak temploma,
Falán, majd ezredévnek van vésve szent nyoma.

Alatta mély üregben nyolczszázados sír áll,
Hol álmait aluszsza András magyar király;
A sir felett a templom két tornya, a kereszt,
Mint két imádkozó kéz a mennyekhez fölesd.

S ha mélyen, ünnepélylyel a néma alkonyon
Megcsendül a harangszó e tisztes ormokon.
Mint nyögdelő sohajtás repűl a légen át,
Középen áthasítja a Balaton tavát.

S lecsendesül perczekre a háborgó elem,
Mint sírok birodalma a csend oly nesztelen,
Oly bűvös, oly csodás lesz egyszerre a harang,
Mikéntha fenekéről csendűlne fel a hang...

Visszhang-e ez fölülről? vagy lenn a viz alatt
A túlvilágból hallni e csoda hangokat?
Ne kérdd! istent dicsérik a földek és vizek!...
Belé vegyűl e csepp is, mely szememen rezeg.

Rege a tihanyi visszhangról

VIII.

A régi szép időkben
Egy szép királyleány
Aranyszőrű kecskéket
Őrzött Tihany fokán.

Sok kincscsel ért föl a nyáj,
Mely a hegyen legel;
Még többel a leányka,
Szépsége ékivel.

Szemének, éjhajának,
Arczának párja nincs;
Csak rózsabimbó-ajkán
Van néma, bús bilincs.

«Adj, szép leány, nyájadból
Egy csésze fris tejet,
Beteg fiam számára,
S megoldom nyelvedet.»

Szólt Balaton tündére,
Az ősz hullámkirály;
Ajkáról térdig érvén
A hófehér szakáll.

Adott tejet fiának
A szép királyleány,
S a szót a viz királya
Megoldta ajakán.

S csengőbb lőn szép ezüstnél,
A méznél édesebb
A szép leány beszéde;
Meggyógyult a beteg.

De büszkeség kapá meg
A lánykát s vad negéd,
Hallván, mi szép, mi bájos
Most ajkán a beszéd.

Mint pénzfukar kincsével,
Bánt nyelve bájival;
Nem zenge, csak magának
E csattogányi dal.

Isten dicsőségére
Meg nem nyitotta azt,
Szegénynek panaszára
Nem zenge lágy vigaszt.

Testvérnek és barátnak
Irígyen zárta be,
Az esdő szerelemnek
Nem nyilt meg kőszive.

S a mily hamar megnyerte
Sok ifjunak szivét,
A rózsalánczot gőge
Oly rögtön tépte szét.

Csak egyet vitt sírjába
A mélyebb érezet;
Fiát a tókirálynak,
Ki érte elepedt.

Az aranyszőrü nyájnak
Tejéből itt szegény
Büvös, varázs szerelmet,
Mely méreg lett szivén...

A tónak ősz királya
Haragra gyult ezért,
A bércztől a leányra
S a nyájra átkot kért.

A bércz tüzet bocsátott,
Sziklája mind kigyúlt,
Három nap, három éj, mint
Itéletnapja dúlt.

A nyáj a Balatonba
Rohant, de benn veszett -
A tó maig kihányja
A kecskekörmöket.

A lányt pedig örökre
Bűbáj kötötte meg,
Foglyául tartja máig
Ki tudja mely üreg?

Szemmel nem látja senki,
Kézzel nem fogható -
De, bár ki megszólítja,
Visszhangja hallható.

Mert büntetésül mondta
A tündér átka ki:
Hogy nyelvével lakoljon,
Melylyel vétett neki.

S ki csengő, szép szavával
Kevélyen visszaélt,
Istennel és emberrel
Negédből nem beszélt:

Most - bár ki szóljon hozzá,
Bár gazdag és szegény:
Felelni köteles rá
E bérczek tetején.

IX.

Tihany szikláin álltam
Szép nyári hajnalon;
Ketten valánk csak ébren,
Én és a Balaton.

Kelet felől az égnek
Szép arcza felpirúlt,
S a nap első sugára
A Balatonba hullt.

A szép sugár aranyja
Oly szép, oly gyönyörü,
A tónak kék szemében
Ég mint örömkönyű.

A második sugár a
Klastrom tornyán rezeg,
A hajnali harangszót,
S ez őt üdvözli meg.

A kis harang fölkelti
Távol, közel a tért;
S mely ott honol határán,
A szózatos tündért.

S még egyszer oly regényes,
Oly bűvös lesz a hang,
Miként ha túlvilágról
Csendülne a harang.

A nap sugára felszállt,
A hang elhallgatott;
S midőn magamhoz tértem,
Csak szívem dobogott.

 

Vajda János: A Balaton partján

Illanó felhők az égen,
Játszi árnyak a mezőn.
Jár a szellő körülöttem
Szeliden, lengedezőn.

Közbe-közbe sebesebben
Suhan el a habokon,
Odaszólva érthetetlen
Túlvilági hangokon.

Hidegen, verőfény nélkül,
Haloványan, álmatag
Ki-kipillant a felhőkbül,
Majd meg elbólint a nap.

Nézem e játékot, nézem,
Hallgatom e halk morajt.
Mit jelent az árny a réten,
Szél a habra mit sohajt?

Azt jelenti az az árnyék:
Ember, nézz meg engemet.
Földi lét - tünő árnyjáték;
Ma nekem, holnap neked.

Nincsen itten állandóság;
Ami él, mind elmuló.
Csak maga a mulandóság,
Az az örökkévaló.

És az a türemlő hullám,
Kis bujár hab mit gagyog?
"Ember, ember, ide nézz rám,
Lettem és már nem vagyok."

És a ringó, kergetőző
Millió hab a tavon,
Váltakozva majd egy bölcső,
Majd meg egy-egy sírhalom.

És ez így megy mindörökkön
Mindörökké, föl-alá.
Így ölelkezik a földön
Születéssel a halál.

És csak egyszer! és csak egyszer?
Az idő, tér végtelen,
S újra többé itt az ember
Soha többé nem jelen?

Kiderül a felleges ég,
Visszatér a szép tavasz,
S soha e mindenségben két
Falevél nem ugyanaz?

Hát ha mégis, újra itten
Igy, ahogy most, valaha...
Az örök idő-keréken
Visszafordul a "soha?"

Soha többé, soha többé!
Szív, hogy ezt elviseled!
Emberagy, a "mindörökké"
Őrületbe hogy nem ejt?

Megnyugvást, vigaszt mi adhat?
Kérdezed, mi volna jobb?
De hiába, tenger és nap
Nem felel, csak mosolyog.

Mintha mosolyogna rajtam,
Gondolván: szegény bohó,
Árny után kapkodsz, azonban
Fut előled a való.

Hasztalan a mult, jövendő
Titkait mit keresed?
Feleled, hogy mindakettő
A jelenben csak tied.

A teritett asztal itt áll,
Rajta a sok jó malaszt:
Lesve várva, jön-e több tál?
Még utóbb éhen maradsz...

[1884]

 

Jékely Zoltán: A Balaton villámai

Ne rémüldözz, ne

Szólj hozzá!

Címkék: mondák legendák és versek a balatonról

A bejegyzés trackback címe:

http://karnyujtasnyibalaton.blog.hu/api/trackback/id/tr681671220

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.