Információcsere

Pályázat

2010.01.14. 07:53 karnyujtasnyibalaton

Rajz pályázat: Szeretettel várunk Balatoni élményeket, a táj szépségét megelevenítő alkotásokat. A pályamművek készítésével kapcsolatban technikai megkötések nincsenek. Pályaműveket gyermekektől és felnőttektől egyaránt fogadunk.

Foto pályázat: Nincs olyan ember, aki ne csodálkozott volna rá egy balatoni naplementére, a víz váltzatos színére, hullámaira, békés és viharos arcára. Van akit a strandolás vonz, van aki vizi-sportok iránt lelkesedik, sokan kerékpárról gyönyörködnek a Balatont körülölelő változatos tájban. Mutasd meg fotóiddal te milyennek látod a Balatont! Papíralapú és digitális formában készült művekkel egyaránt pályázhatsz!

Irodalmi pályázat: Berzsenyi Dániel, Batsányi János, Illyés Gyula és sorolhatnám költőinket, íróinkat, akik Balatonnal kapcsolatos érzelmeiket, élményeiket szavakkal tudták legjobban kifejezni. Napjaink rohanó világában is vannak akik csendes elmélyült gondolkodók, akik az őket ért benyomásokat képesek minden ember számára élményt nyújtóan szavakba önteni. Tőlük várjuk a Balaton ihlette szép verseket, novellákat.

Illusztrációs pályázat: Balatonról szóló mondákhoz, versekhez, novellákhoz kapcsolódó rajzokat várunk, melyek színesebbé, érdekesebbé tehetik az adott írást, vagy éppen arra késztetik a felületes "lapozgatót", hogy elolvassa az alkotáshoz készült irodalmi művet.

Mindenki volt szerelmes. De a Balatonnál született kalandoknál, rövid fellángolásoknál, tartós szerelmeknél nincs emlékezetesebb.

Írd meg a Balatonnál szövődött szerelmeid emlékeit! Reményeink szerint e történeteket egybeszerkesztve  kiadjuk. Az így megörökített emlékek között, viszontláthatod saját történeteidet. (Csak jeligét kérünk)

Írásaidat a karnyujtasnyibalaton@index.hu címre küldheted.

Határidő: A pályaműveket folyamatosan fogadjuk. A pályázatok benyújtásának végső határideje: 2010. április 20.

Pályázatokat az alábbi címre várjuk:

BOGLÁRI ÁLTALÁNOS ISKOLA ALAPFOKU MŰVÉSZETOKTATÁSI INTÉZMÉNY ÉS ÓVODA 8630 BALATONBOGLÁR ÁRPÁD U. 5.

Elektronikus formátumban: karnyujtasnyibalaton@index.hu

A pályázatok elbírálásának egyik alapvető szempontja:  milyen szinten jelennek meg az alkotásokban a program elnevezésében - KARNYÚJTÁSNYI BALATON- rejlő szimbolikus tartalmak. (A Balaton iránti szeretet, védelem, az összefogásban rejlő lehetőségek….)

A színvonalas pályázatok beküldőit – támogatóink segítségével- pénz, illetve tárgyjutalmakban részesítjük. A beérkező felajánlásokat a pályázók között felosztjuk.

Terveink között szerepel a beérkező pályaművek egybeszerkesztése, kiadása.

A zsűri tagjai: irodalom-rajz szakos tanár, diák, újságíró, képzőművész, művészettörténész.

Eredményhirdetés időpontja: május 15.

Minden pályázót tájékoztatunk a részletekről, eredményekről, díjazásról.

Idézet néhány kedves pályázó leveléből:

"Egy ismerősöm által szereztem tudomást a pályázatukról. Nagymamám révén én is sok időt tölthetek a Balatonnál, Balatongyörökön. Nagyon sok szép emlékem fűződik a tóhoz. Már közel 30 éve ott töltöm a nyarakat.
Kedvenc hobbim a fotózás, s a Balaton szépségeinek megörökítésében nagy örömömet lelem."

"Kedves szervezők!
Remek projekt-pedagógiai téma...
és a sikeres projektmunkához egy pályázati fotóval szeretnék
hozzájárulni "Karnyújtásnyi balatoni hajók" képpel."

üdvözlettel sikeres projektet kivánok:

Dr. Orczán Zsolt László
Központvezető főisk. docens

Az alábbiakban ízelítőül néhány pályázati anyagot teszünk közzé, név nélkül. Olvassátok, véleményezzétek, illusztráljátok!

A feltöltés folyamatos

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Retromantika

Holdnak rivalda fényében a Balaton,

Medrében csendben csobbannak a csillagok,

Árbócok árnyékában, egy kopott padon

Ülök,… szédülök a széptől, magam vagyok.

 

Elfeledett nyugalmat terelget a szél

Part felé,vízporondon lágyan ladikok

Ringatóznak, tán hallják ők is, amit én:

Csendet,… szebbet eddig ember nem láthatott.

 

Túlpart csalogatja, hívja már, tovaszáll,

Elrepül édes csókokért a gondolat,

Akár az idő, ki átölel, és sétál

A parton,… hallom az öreg fűzfák alatt.

 

Ő az, ki Tisza cipőben szaladgált,

Aki hosszú hajjal rock zenét hallgatott,

Kopott , szűkre szabott Trapper farmerban járt,

Várta,… vágyta a szerelmetes holnapot

 

Angyali reggel

 

Egy csendes nyári hajnalon

a széltől megszédülve

táncát járta a Balaton

s azt súgta: mellém ülne

 

a tegnap fáradt lábakkal

túlpart felé araszolt

a vízben csobbant… mint egy hal,

ami kishalat rabolt

 

rám kacsintott a nyugalom

szemében sirályok tánca,

ludak rajzoltak nyugaton

nagy V-t a homlokára

 

távolról édes szellő fújt

cirógatta arcomat

midőn hűsítő vízért nyúlt

s lemosta a ráncokat

 

közben a Nap is előbújt

félretolva fák sorát

míg gyengéden hozzám simult

éreztem a mosolyát

 

ott előttem akkor újra

a sötét porrá égett

és a reggel hozzám bújva

nézte.. csak nézte a messzeséget…


Balatoni illúzió

Nyárnak éje dalra várt,

látszott már a ma is

hajnal szája halkan járt

ne hallják hogy hamis

 

Éji sötét elszaladt

hívta Földnek túloldala,

lába nyomán nem maradt

más csak köd s szúnyogok hada

 

A Nap fátyolért kapott

majd játszadozva mögé bújt

„találd ki hogy hol vagyok!

Mondta miközben elpirult

 

Megnyílt ott tündérország,

mint mesében: egyszer régen,

vagy talán a Mennyország

jött Földhöz közel egészen?

 

Hajnali halak hancúroztak,

ugrabugrálva úszkáltak,

a horgászbotok csak bámultak,

ilyen csodát még nem láttak!

 

Gyarapodó gyermek napocska

megfürdött a Balatonban

ráncait arcáról lemosta,

gyönyörködve a valóban.

 

Víz tükrében megnézte magát

midőn kék égre bandukolt

kifésülte kócos haját…

lehet, mindez csak álom volt?

 

Hisz ez csak egy horgásztó!

Felébredtem? Ez Borzasztó!


Balaton

Balaton, Balaton,
bele ton nem kerül.
Parányi kék folt a
térképen elterül.

Nem fodroz rajta múlt,
nem ringat álmokat:
földrajzórán tanult
és megjegyzett adat.

Hangzása balladás,
monoton, szomorú.
Nem ríme nyaralás,
szerelem vagy derű.

Balaton, Balaton...
Ne zokogj, te, gyerek!
Ennyire akarod?
Tudod, hogy nem lehet.

(Mert ha szájba nem tehető,
vagy ha lábra nem húzható,
nem tisztít, nem tanít:
pénzt érte nem adunk.

Tíz éve, hogy ez a szabály,
minden nap ezt gyakoroljuk.
Kinek telik kedve benne,
hogy ilyen jól megtanuljuk!?)

Új vizek? Új szelek?
Segíts meg, Istenem!
Gurucsa tekerd meg!
A szabályt megszegem.

Mert ha nem álmodunk,
ha már nem tervezünk,
vágyaink börtöne
lesz csak az életünk.

Kölcsönpénz, útlevél,
pakolás, izgalom.
Új remény útrakél
kacagó vonaton.

Többé nem idegen,
már-már a rokonom:
gyermekem szemében
csillog a Balaton.

Pillanatok

Minden reggel hozz újdonságot.

Reggel kávé és cigaretta mellett beszélgettem egy kedves kollegámmal, aki tanár, máshol, de mellette itt a suliban diák

Megtudtam tőle, hogy a sas levadássza az őzeket, ha ráküldik a „sasász” emberek. Egy barátjától hallotta ezt, aki hivatásos „sasász” és vágja a témát. Mekkora erő fér el egy akkorka relatíve kicsi testben, mint ezé a madáré, szól belőlem a csodálat.

Ami a leginkább megragadott mégsem ez.

Mesélte hogy dolgozott Balatonfüreden. A sétány mellett árult nem kérdeztem mit és nem is lényeges. Minden este betért egy kis kocsmába egy kávéra. A pultos, aki jó fej volt, egyszer megkérdezte tőle, hogy ha annyira idegesítik az emberek, így a nap végén, miért nem megy ki a hátsó teraszra.

Miért, van olyan?

Persze, arra.

Kiült oda és megnyílt a csoda. Pár méter van csak a nyüzsgő sétány és a terasz között, a kocsma beltere.

Két külön világ. Csend nyugalom magány és a Balaton a maga öregségével az alkonyatban. Idillikus kép, idillikus állapot.

Azután mindeneste kiült rendszeresen fél órára minimum. Kiszakadt abból, amiben volt és pillanatnyi harmóniát talált önmagával és az Öreg Tóval.

Tudom milyen ez. Mikor a kertészetben dolgoztam nekem is aranyat érő pillanat volt az, amikor a teraszunkon ültem, néztem a naplementét és cigarettáztam. Nem tartott sokáig, de sokat ért, erőt adott, ahhoz hogy megéri formálni ezt az egész életet. Az ilyen pillanatok tükrében érti meg az ember igazán a létezést. A halandó halhatatlanságot.

Ez a pillanat lényege.

 

 A Balaton partján

A fonyódi parkban

levél sem rezdül,

a nagy forróságban

áldás hava pezsdül.

Szellő alig legyint,

a túlpartról Badacsony int,

szőlő kacsint.

Hajónk csendesen indul,

vízreszáll,

alant csacsogó hableány

fodrain ring,

ölében millió vágy kering.

Alattunk ritmusa mormol,

lehetne vánkosa borból,

muskotály, kéknyelű táncán,

surrannánk boros tó árján.

A szőlőhegy hivogat : jöjj el,

kikötő árnyéka átölel.

Útjai tőkék közt járnak,

hűvös pincéi megtréfálnak.

Borkóstoló után,

aki a pincéből még felér,

a zsíroskenyér annak

aranyat is megér.

Lila hagyma gyűrűkre

hullik szét,

Dülöngélek a napon,

a teringettét !

Ujjaimon a kulacs füle,

egy kis hordó bor

kutya füle !

 

BALATONI VIHAR

1.

Magasan jár a hold,

egy kisírt szemű lány

tört szívét keresi,

a Balaton partján.

 

2.

Majd rád borul az éjszaka,

a cigaretta végig ég,

ma lehullnak a csillagok,

de ezt már tudtad nagyon rég.

 

3.

Megcsillan a fény a tavon,

elillanó tünemény.

Ha hozzáérsz, szertefoszlik,

mint lelkedben a remény.

 

4.

Hirtelen elborul az ég,

a tópart gyorsan kihal,

de a nap újra sütni fog,

ha elvonul a vihar.

 

 

TÁJ

Így, csupa nagybetűvel, a TÁJ, mely számomra mindig a legkedvesebb marad, hiszen ott töltöttem gyermekkorom legszebb, majd tizenöt éves időszakát.
A Balaton-felvidék szeretete mondatta velem ezeket az őszinte szavakat, mert én még ma is, harminc év távlatából, azt vallom, úgy kötődöm ehhez a tájhoz, mintha ott születtem volna.
Pedig dehogy. Nagyvárosból, a véletlen sodort erre a vidékre. Hatéves gyerekként, bizonyára nem tudtam volna ilyen keresetlen szavakkal leírni ezt a tájékot, úgy, ahogy ma látatlanban is megjelenik előttem egyszerű, de tökéletes harmóniájában, szépségében.
Ha kiállnék a vízpartra, el kellene döntenem, hogy honnan kezdjem a tájleírást. Fentről, az ég felől, vagy lentről, a víztől. Nem könnyű dönteni, mivel legtöbbször az ég és a víz úgy egybeolvad, hogy az ember azt sem tudja igazán, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik.
Kezdjük talán az ég felől. Milyennek is láttam én a Balaton felett az eget, az évek hosszú során? Hát volt az a színe, mellyel igazi égkéknek nevezik a tiszta égboltot, és amely a napsütésben úgy ragyogott, mint a legártatlanabb, legtisztább kék szem tükre.
Aztán ugyanez bodor, habos, egymást gyorsan kergető felhőkkel megpakolva, majd a súlyos, egyenletesen sötétszürke ég, melynek kárpitját a tóba cikázva lesújtó villámok szaggatták fel időnként.
Végül emlékszem a mélykék, szinte feketének tűnő égboltra, melyet temérdek csillag pettyezett be, így borítva szépséges terítőt a fejem fölé.
Látszólag égig értek a dombok, a Bakony nyúlványainak hol csúcsosabb, hol szelídebb lankái. Távolról úgy tűnt, mintha a halmok sziklás földjét, a fenyőerdők sötétzöld mohaként borították volna be, melynek komorságát azonban a lombos fák számtalan világosabb foltja feloldotta.
Nehéz lenne a fák zöldjének annyi árnyalatát megnevezni, amennyivel én erdei sétáim során találkoztam, a tavaszi zsengétől, a nyári, harsogó eleven zöldön keresztül, egészen a téli, sötét olajzöld színig. Nem véletlenül hagytam ki az őszt, mert akkor egészen más képet mutatott a táj. Olyan tarka szőttesét, melyet emberi kéz kimunkálni nem tudott volna, még a legnagyobb tehetséggel sem. A cserszömörce leveleinek színe változása, szinte minden képzeletet felülmúlt! A lombok között volt citrom- és napsárga, tűzpiros és rőtvörös, végül a tél közeledtével óarany, majd száradva zsugorodó sötétbarna színű is. Ahogy lejjebb ereszkedünk, halványzöld szőlők lágyítják az erdei táj képét.
A lomhán elnyúló, partmenti hegyeket a víztől füves rész választotta el. Harminc évvel azelőtt még többnyire szántó, ma már csak virágos rét. De annál gazdagabb. Tavasszal a festő palettájának minden színe megjelenik, vadvirág képében. A lenge fuvallatban hajladozó piros pipacsok kis szigetei között, kék búzavirág, mélykék szarkalábbal. Közéjük keveredve kacskaringós indákkal a rózsaszín szagosbükköny, és a fehér aprószulák kis harangjai. Kicsit közelebb a parthoz, ahol nedves, zsombékos a talaj, sárga nőszirom díszlik, és már a vízben tocsogva az ember félve kerülgeti a gólyahír apró csokrait. A fehér kamillavirág mindenütt bokrosodik, és néhol a védett kosbor is előtűnik. Őszre lehullanak az amúgy is tűnékeny, halvány virágszirmok, de annál szebben virít a vadrózsabokron a sok-sok piros bogyó, ami télen is kitart, hogy mégse legyen olyan színtelen, kopár a tájék. De akármilyen évszak is van, a növények sajátságos, tiszta illata belopja magát az ember érzékszerveibe. A tavasz virágillata, a nyár meleggel dúsított, gazdag levegője, az őszi száraz füvek szénaillata, majd a tél csontbavágó, kristálytisztán hideg lehelete. És ez nem mulandó, ez mind elraktározódik az ember orrában.
Emlékezve, már bokáig a vízben tocsogok, ott, ahol a nádas kezdődik a buzogány bársonybarna bugáival, ostoroz az éleslevelű nád, de még mindig odébb a tó. Hogy elérjem, át kell vágnom a platánokkal, könnyhullató nyárfákkal, szomorú füzekkel övezett sétaúton.
Újabb nádas, keveredve néhol sötétzöld kákával, és a kőszegély után iszap. Ilyen tavasztól őszig a vízpart, amikor is jön a tél, és a szőke kalászként zizegő nádra, aratás vár.
Végül a Balaton. Közeledvén, már a jellegzetes, hínár-hal-víz egyveleg illatáról tudja az ember, rögvest a vízhez ér, melynek színe éppoly változékony, mint az égbolté, hiszen tükörképe annak. A vízfelszín néha valóban teljesen sima, ekkor nem „billeg” az aranyhíd sem. Olykor azonban haragosan szürke, fehértarajú hullámokkal szaggatott. Máskor sötétzöld márvány, ekkor vihar van készülőben. Furcsamód, télen sem színtelen, hiszen fehér hófoltok tarkítják a zöld, üvegként csillogó jégfelületet. És amikor még a Nap is hozzájárul e színkavalkádhoz! A nappal arany, az éjszaka ezüst holdhídja télen váratlanul lángoló tűzcsíkká változik, mely kedvére csúszkál, parádézik a befagyott tavon.
Ebből a tájból nekem nem hiányoznak sem a vadmadarak, sem a halak, bár tudom, hogy a vízfelszín alatt és felett, élőlények sokasága tobzódik, jogosan otthonának tekintve a tavat. Ahogy a tó körül élő emberek is ugyanígy éreznek, a valaha ott éltek is, közöttük én.
És amikor az utcán tiszta illat, friss szél vág az arcomba, életre kelnek az emlékeim, és feléled bennem a vágy, visszatérni a kezdetekhez, a Balatonhoz.

Karnyújtásnyi Balaton

Van egy hely, mely a szívemben él,

Tudom így marad ez már örökké,

Még ha el is múlik a fény.

Van egy hely, mely elkísér, bármerre járjak

S visszavár, ha elsodor engem az ár.

 

Múltjában őriz száz csodát,

Szívem is megvívott már nála számtalan csatát.

Mégis szeretem, mert nekem itt van a hazám!

 

Öreg Balaton partján sétálva megszűnik az egész világ,

Lelkem megnyugszik, a gondokat elfelejtem talán.

Partján ülve csodálom, ahogy a napfénye játszadozik tengerkék színével,

Nekem ilyenkor megáll az idő, nincsen múlt, se jelen, messze még a jövő.

 

Csak a pillanat él mi meseszép

És a legenda mely szintén enyém.

S ha olykor szomorú vagyok,

Lassan a partra ballagok.

Könnyeim mind a vízbe hullnak és elfelejtem azt, hogy mi volt tegnap.

 

Itt otthon érzem magam,

Vár engem sok ismerős és jó barát,

Emlékében őriz mind, mint gyémántot a karát.

Jól ismerem városait, utcáit, tereit,

Tudom, mit hol lehet kapni

És amit itt tanultam, szeretném majd egyszer én is tovább adni!

 

Füredi emlékeim

 

Padon ülünk a Tagore sétányon,

az ég alja vörösre van festve,

aranyhíd vezet át Tihany felé,

halk léptekkel közeleg az este.

 

Szemben a Tihanyi Apátság,

ködbe vész az alkony közepette,

egy hajókürt töri meg a csendet,

sirályok rezzennek felette.

 

A kikötőben Jókai és Kelén,

méltósággal ringatódzó teste,

a közelben vitorlások hada,

hattyúk halásznak mellette.

 

A sétányon, ahol sétálgattunk,

a nejem egyszerre észre vette,

egy nyolcvan éves fára leltünk,

a fát Tagore ültette.

 

Az emberek jönnek-mennek,

gondjaikat elfeledve.

a borhetek most kezdődnek,

mindenkinek jó a kedve.

 

Elsétáltunk a sétányról,

Baricska csárdát keresve,

ősrégi szőlő lugas árnyában,

elballagott a nyári este.

 

 

 

VALAKI AZ ÉGRE TETT EGY CSÓNAKOT


Valaki az égre tett egy balatoni csónakot!
Tillárhegyi Zénó pedig onnan kiált: – Jó napot!
– Néked is csak azt kívánom! – morrant vissza Árpaházi Dániel.
Járj utána, kis barátom, hogyha nékem nem hiszel!


– Tillárhegyi Zénó, kérlek, nyújts nekem egy kötelet!
Hadd másszak fel az árbocra, hadd fogjam be a szelet!
– Ej, nyugodj el, Árpaházi Dániel, és hagyd békén a kötelet!
Nézd! Amott a felhő-révnél várnak már a gyerekek!

 

 

Pergő homokszemek

A tó vize fényes és nyugodt volt, sehol egy csintalan hal csapdosása. A part menti sásban háborítatlanul pihentek a madarak, s a stégek is lustán terpeszkedtek a tükörsima vízen. Csak én mocorogtam időnként a csónakban. Ültem, nem horgászni, gondolkodni jöttem. Annyi minden járt a fejemben, még a szomszéd Juci néni kihúzott zápfoga is.

Még hogy Juci néni zápfoga!  Jézusom, de gusztustalan!

Gusztustalan, mint a dobozos májkrém, amibe azt mondják, bele van darálva minden, a csirke csőre, szeme, még tán a belei is.

De mi a fenét rágódok én ezen, ahelyett, hogy nézném a hajnali tájat, úgy, mint gyerekkoromban, mikor minden nyarat itt, a Balatonon töltöttem nagyapánál.

Nagyapa sorompókezelő volt, vagyis bakter. A sínek mellett egy kicsi, sárgára meszelt házban élt. Az ablakkal szemben egy vén ecetfa állt, amit ő egyszerűen csak égig érő fának nevezett.  Sok ecetfa volt errefelé, de ez az egy hihetetlenül magasra nőtt és valahogy másként is, mint a többiek. Százfele nyúló ágain légtornászként himbálóztak a verebek és más madarak.

A vonatfütty éles, éjbehasító hangja után, ezek a jó reggelt köszöntő madárdalnokok valósággal felélénkítették a környéket.

Amint felébredtem mindjárt szélesre tártam az ablakot és nagy, világra-csodálkozó szemekkel néztem a messzeséget. Nem volt televíziónk akkoriban, de bevallom, nekem nem is hiányzott. Amit nyaranta ott láttam jártamban, keltemben, az nagyobb felfedezés volt, mint bármi, amit a TV leadhatott. Tudtam a virágok nevét, tudtam, melyik bokron van ehető bogyó, hogy mely gyógynövény mire való, de az apró kis állatokat is messziről felismertem.

Nagyapa egy kézi állítású szakállas sorompót kezelt, ez volt a munkája. Alacsony, vékony ember volt, rövid kese hajat, és széles, hernyószerű, vastag bajuszt viselt. Sötétkék egyenruhát hordott, a fején meg széles tányérsapkát. Más ruhában ritkán láttam.

Nekem ő volt a legszebb bakter a világon.

Mindig fényesre pucolta a cipőjét, gondosan átkefélte a zakóját és a nadrágját. Adott a küllemére.

Mivel mama rég meghalt, nagyapa egyedül élt a kis vasutas házban, de amikor leutaztam hozzá a szünidőben, mindig csuda jól elvoltunk.

Szerettem nézni, ahogy azzal a nagy tekerővel felelősségteljesen le és felengedi a sorompót, és ahogy csillogó szemekkel kíséri az elsuhanó vonatokat.

Nála az idő a legfontosabb dolog volt.

Ha délután kettőkor jött a pesti gyors, már jóval előtte nagy izgalomban volt.

Azt mondta:  „ezen más népek utaznak, jobban kell figyelni, hisz nem mindegy mit látnak, és milyen hírt visznek rólunk.”

 

 

Ahogy ültem a csónakban, csobbanásra lettem figyelmes. Nem messze tőlem egy izmos béka ugrott a tóba. Az áttetsző vízben hosszan néztem, ahogy nagy lendülettel tempózik tovább.

Szeretem a Balatont, főként így kora reggel, mikor az üdülők, még javában alusznak. Szeretem hallgatni, ahogy beskáláznak a madarak, ahogy megrezeg a sás, ahogy a kis és nagy halak reggeli úszóleckéjüket veszik.

Nekem a Balaton, Lelle –felső volt, gyermekkorom, ifjúságom nyári színtere.

Még a neve is olyan lágy, olyan dallamos.

 

Ma már tudom, hogy kissé meg kell öregedni ahhoz, hogy érzékennyé váljunk, hogy tisztelni tudjuk a múltunkat, s ahhoz, hogy a múltra való emlékezés fájdalom nélkül szép legyen.

Egyik ismerősöm, aki három évet töltött a II. Világháborút követően orosz hadifogságban, előbb egy kijevi, majd egy odesszai fogolytáborban, - kérdésemre, hogy ha alkalma adódna visszalátogatna-e oda, a következőt mondta:

„ Ha lehetőségem volna, bármikor visszatérnék, hogy megnézzem mi áll a tábor  helyén, meg kíváncsi vagyok arra is, hogy ma hogyan hatnának rám a látottak. Mert akár hogy is volt, az a három év, s ami ott történt velem, az kitörölhetetlenül az életem része marad. A fiatalságom része.”

 

Hittem neki.

S ahogy telnek az évek, egyre inkább tudom, és értem, mit jelent az ifjúság utáni nosztalgia. Mikor még gyorsak, frissek, lendületesek voltunk, amikor még joggal érezhettük, hogy nincs előttünk lehetetlen, hisz tele voltunk erővel, ahogy nagyapa mondta:

  „még jól bírtuk magunkat”.   

De ahogy fogyni kezd az erőnk, onnantól minden megváltozik.

Onnantól a közel is messzinek tűnik, onnantól egyre többet gondolunk a múltra és jóval kevesebbet a jövőre, alig tervezünk, inkább csak emlékezünk, s közben színezzük, folyvást színezzük a múltat.

           

Már nincs meg sem a sorompó, sem a bakterház, de én mégis magam előtt látom. Ma már a sínek mentén is csak néhány akácfa áll, melyek jövetelemkor ismerősen bólintottak felém, de az ecetfa, az megvan még.

Vaskos törzse és hatalmas, szétterülő lombkoronája van.

Vajon mit szólna hozzá nagyapa?

 

Hosszan pihentettem szemem a vízen, de hamarosan egy apró, fickándozó halacska felverte a gondolataimat. Az égre emeltem tekintetem, mire a felkelő nap egy halvány mosolyt küldött felém. Lassan az alvó üdülőváros is ébredni kezdett.

Kezembe vettem az evezőlapátokat, nem mesze voltam a parttól.

Mikor kikötöttem, felálltam, de az imbolygó csónakban elvesztettem az egyensúlyomat, s kis híja volt csak, hogy a vízbe nem estem. Elnevettem magam, magamon nevettem.

     Bezzeg gyerekkoromban! Akkor még csudamód élveztem ezt a ringatózást, olykor még erőltettem is. Nagyapának persze ettől a haja égnek állt, de mit törődtem vele, nevettem csak az aggodalmán.

Tessék, most meg, saját magamon nevethetek!

Nehezen sikerült kievickélnem a csónakból.

Elindultam a régi kiskocsma felé, ahol a legnagyobb döbbenetemre, egy kedves ismerőst találtam. A jó öreg Dénes bácsit, aki már nagyapa idejében is nekem egyszerűen csak Dénes bácsi volt. Én azt hittem már nem is él, de úgy tűnt, az ital remekül konzerválta.

Mintha csak ideragasztották volna a kocsma ajtajához, mintha csak itt felejtette volna az idő.

Emlékszem, a felesége, az a kicsi, hajlott hátú Katinka néni, esténként hányszor jött el érte. Rekedt hangján hazaparancsolta, ő meg dülöngélő léptekkel jámboran követte.

Az emberek azt mondták, azért nem mer ellenkezni vele, mert egyszer beígérte neki a nyújtófát, s tudta jól, hogy Katinka nem röstellné használni sem.

 

 

Odamentem hozzá és üdvözöltem. Meglepődött, hogy én vagyok. Leültem mellé.

 

- Néztem én, hogy valami ismerős köti ott a csónakot, dehogy Te vóná,’ azt nem gondótam vóna. Nahát, legyütté’ Pestrű’? De mongyad má’ mikor gyűtté’? – kérdezte azzal a jól ismert ízes beszédjével.

- Tegnap este, de ma megyek is vissza.

- És kihez gyűtté’?

- A Balatonhoz Dénes bácsi, a Balatonhoz, meg úgy az emlékeimhez.

- Hát itt már semmi sem ugyanaz, semmisem. - rázta meg a fejét.

- Azért rátalálok én néhány régi dologra, meg aztán itt van Dénes bácsi is. - simítottam meg a vállát.

- Hát én itt vónék, de azt tudod-e fiam, hogy hány éves vagyok má’?

Bevallom olyan korosnak hittem, hogy azt a számot kiejteni sem mertem volna.

- Nem tudod mi? - nevetett és nagyot csapott a térdemre. Akkor láttam, hogy csak egy foga van.

- A 94-et taposom! Úgy ám a 94-et!

- Akkor Isten éltesse Dénes bácsit, egészen a százig! A kocsmában lévő emberek mind éljenezni kezdték, mire ő körbenézett és nevetve megemelte a poharát.

- Egészségemre!- mondta

- Mit iszik Dénes bácsi?

- Mit iszom?- mélyítette el a hangját.  Hát, nem bambit az szent igaz! Ugyanazt a fröccsöt, amit harminc éve, és amit az apám, meg a nagyapám is ittak, akiket Isten nyugosztaljon, mind megérték a 100-at.

- Úgy legyen Dénes bácsival is!- És Katinka néni?- kérdeztem.

- Az öreg bánatosan lenézett a földre és ócska papucsával ide- oda húzogatta maga alatt a homokot.

Éreztem, mit fog mondani.

Előbb rám nézett, majd kérges ujjával kihorgászott a poharából egy muslincát.

- Katinka makacs asszony vót, nem hallgatott rám.

Nem értettem.  

- Mindig azt mondta, sokat vedelsz Dini, mert, hogy így nevezett, meg hogy majd ebbe döglesz bele.

Elcsuklott a hangja, vagy csak az italtól csuklott el nem tudom.

- Nem hallgatott rám. – ismételte. Pedig hányszor mondtam neki, hogy egy kis erősítő borocskát igyék velem. Nem fogadott szót, pedig olyan gyenge víre volt nekije. Az orvos is megmondta, baj lesz.

- Mikor halt meg szegény?

- Mikor?- nézett rám homályos tekintettel. Régen. Lehet tíz éve is mán.

De Te, hogy gyüttél ide? – fordította másra a szót. Te sem vagy mán abból a fiatal fából.

- Levonatoztam. Tudja Dénes bácsi mennyit nyaraltam itt nagyapánál.

- Hogyne tudnám! Nagy kópé voltál, nehezen bírt veled a nagyapád.

Elcsodálkoztam.

- Ezt ő mondta?

- Fenét, én láttam. De meg ne bántódj, lehet, hogy csak én láttam rosszul, vagy  Katinka nénéd.

Sehogy sem hagyott nyugodni a gondolat. Én nem így emlékeztem az egykori önmagamra. Lehet, hogy összekever valakivel?

- Valami rosszat tettem annakidején?

Összeszűkült szemekkel nézett rám.

- Még hogy rosszat? – nevetett. Emlékszel, mikor abban a nagy viharban a matraccal messzire bementél, oszt sehogy sem tudott kiparancsolni szegény öregapád? Na, eszedbe van má’?

- Jaj Dénes bácsi, hát erről van szó?- mosolyodtam el, de az ő arca hirtelen komolyra váltott.

- Nem volt ez olyan nevetni való te gyerök! – szólt rám. Akik itt ültünk a kocsmában mind tudtuk, hogy főtt a feje miattad. Azt mondta, soha többet nem jöhetsz le hozzá, meg hogy úgy elagyabugyál, ha egyszer kigyüssz, hogy azt megemlegetöd. - csapott az asztalra.

- Jézusom! – kiáltottam önkéntelenül. Ilyen szavakat én soha az életemben nem hallottam tőle.

- Pedig elhiheted, hogy így vót, és hogy nagy ijedelem gyütt rá, nagyon nagy.

- Dénes bácsi, higgye el, én gyerekként akkor ezt egészen másként éltem meg. Játéknak, csintalanságnak vettem. Emlékszem hatalmas hullámok kerekedtek, dobálták ide-oda a matracot én, meg nevetve himbálóztam rajta. Mit gondoltam én arra, hogy nagyapának ez nem mulatság.

 

Szegény nagyapa bár itt élt a Balatonnál, úszni mégsem tudott, csak a partról félni, félteni engem. Akár a tyúkanyó, aki, az alá rakott kacsatojásokat kikeltve jön csak rá, hogy a víz felé totyogó apróságaiért semmit sem tehet.

 

- A gyerökök mán csak ilyenek, nincs félölmük! Pedig az öregapád nagyon kiabált utánad.

 

 Szavaitól kínosan éreztem magam, s bár nem volt szokásom, de most rendeltem egy fél konyakot és gyorsan lehúztam.

Dénes bácsi jót nevetett, ahogy köhincséltem.

- Na, na nem bírja a cigány a szántást?- ütött a hátamra.

- Dénes bácsinak rendelhetek egy újabbat?- mutattam a poharára.

- Hát azt megköszönném Andriskám. - nézett huncutul

Odamentem a pulthoz és a legdrágább, legnemesebb balatoni vörösbort kértem neki.

- Letettem elé. Nézte, majd megemelte a poharát és kicsit megbillentette.

      Ez tiszta bor, más bor, ez pirosabb!

- Igya csak Dénes bácsi! Egészségére!

Az öreg belekortyolt, aztán letette. A székével közelebb húzódott az asztalhoz, mind a két kezével átfogta a poharat, mintha csak őrizné.

- Ilyen finomat életemben nem ittam míg. - súgta. Ebbe valóban nem illeník a víz. Csak meg ne ártson vén fejemnek!- mondta, majd mintha csak Katinka jöttétől tartana, ösztönösen maga mögé nézett, aztán vissszafordult, és az asztalra hajolt.

     - Dénes bácsi, tudja, én hogyan emlékszem ennek a történetnek a végére?

- No hogyan?- kérdezte csillogó szemekkel.

- Úgy, hogy miután kijöttem a partra, nagyapa elém sietett egy nagy törölközővel, beborított vele, aztán magához szorított, felmelegített, de egy rossz szava sem volt. Emlékszem, a hidegtől olyan lila volt a szám, és úgy vacogott a fogam, hogy szinte csattogott. Szólni sem bírtam, de ő sem beszélt, csak csendben elvonszolt a szeles parttól, ide a kocsmáig, ahol megitatott velem egy nagy bögre forró teát. Aztán gyengéden megmasszírozta a hátamat, meg a vállamat, én meg lassan melegedni kezdtem. Hazafelé is csak annyit mondott, hogy soha többé ne ijesszek így rá.  

- Pedig jól el kellett volna, hogy poroljon, ahogy nekünk ígérte! - kacagott Dénes bácsi.

- Tudom, megérdemeltem volna. – mondtam, elszorult szívvel.

Az öreg mindjárt észrevette hogy ellágyultam.

- Na, nehogy már vín fejeddel eltörjön a mícses! – ripakodott rám, majd megfogta a kezem.

Mintha nagyapa kezét éreztem volna. Durva, recés volt a bőre, de a simítása éppen olyan meleg, mint az övé.

Ránéztem. Találkozott a tekintetünk.

- Na, nem voltál Te olyan rossz gyerök, csak gyerök voltál! Eleven, amilyet én is, meg Katinka nénéd is szeretett vóna. Sajnos a miénket elvette a Jóisten, de hát az Istennel perben, haragban lenni nem lehet. – mondta, aztán nagyot húzott a borból.

- Én nem tudtam, hogy Dénes bácsiéknak gyerekük is volt, én csak kettőjüket láttam mindig, ja, meg azt a bozontos kis fekete kutyájukat, amelyik mindig Dénes bácsi nyomában volt.

- Az a Pajkó vót!- nevetett. Az tényleg fain kutya vót! De rig vót az is mán. Emlíkszel, mindig elkísért ide, oszt a parton csaholva hajtotta a verebeket.

- Dénes bácsi meg arra emlékszik- e, mikor egy német házaspár itt napozott, és elaludtak a pléden, az uzsonnás kosarukban meg ott volt valami szendvicsféle?

- Úgy vót, bizony úgy!- bólogatott az öreg.

- Pajkó előbb körbeszimatolta, aztán szinte hason csúszva odasettenkedett, körbenézett és óvatosan kilopta a szalámis zsemlét. Mi láttuk, hogy mire készül, de egyikünk sem szólt rá, olyan édesen csinálta. Emlékszem mind azért drukkoltunk, hogy sikerüljön elcsennie. Aztán mikor megszerezte nagy diadallal elvonult vele a szomorú fűz alá és lassan komótosan enni kezdte.

- És te arra emlíkszöl- e, hogy  utána az a nő milyen kípet vágott?

- Hogyne emlékeznék. Az urán kereste és úgy pörölt vele, hogy egészen felverte a partot, mi meg kuncogtunk rajta.  Igaz-e Dénes bácsi?

 Az öregnek a történet hallatán fülig ért a szája, s én ismét láttam kivillanni azt az egy fogát.

- Hogy Te mikre nem emlíkszöl!- nyúlt át az asztalon és egy barackot nyomott a fejemre. Pajkó, Pajkó! Nem is vót utána más kutyánk. Katinka nénéd nagyon ritt utána, de én is. Öreg vót mán, a fekete szőre teljesen kifehíredett, de totyogva csak elkísért ide a kocsmáig minden áldott nap. A végin kihullt minden foga, oszt mán csak az Erdősiné, tudod a nagyülepű fagyis Erdősiné fagylaltját nyammogta. Ő adott neki egy kis tőcsérbe csokit, meg azt a sárgát, na hogy is híják’?

- Vanília- segítettem ki.  

- Na azt, oszt azzal el vót az árnyékba szegíny. Meg a halat, azt ette míg. Azt meg a kocsmáros fia a Sándorka fogott neki. Emlékszel űrá?

- Hogyne emlékeznék.

- Na, abbúl a vékony dongájú kislegényből meg tudod mi lett?

- Mi?

- Orvos. Orvos Debrecenben, méghozzá szemorvos. Még én is felkerestem egyszer, ű vette le a hályogot a szememrű’, de egy árva garast sem fogadott el. Olyan magas lett az a gyerök, hogy alig láttam a fejét. Nagyon mosolygott. Huncut egy gyerök vót az is, de én őt is szerettem, meg az asszony is szerette. Sok gyerek vót itt annakidején.  Neköd van - e?

- Nekem, egy fiam van, a Géza.

- Nem ösmerem.

- Kinn él Norvégiában. Zenél, egy együttesben játszik.

- És a feleséged?

            - Ő is vele van.

- Te meg magad vagy?

- Most igen, de tervezem, hogy ha nyugdíjba megyek leköltözöm ide. Veszek egy kis házat, azt rendbe teszem, aztán ki tudja mi lesz.

Majd néhanap kiülök ide Dénes bácsihoz a kocsma elé és együtt nézzük a fürdőzőket.

- Hajaj, hol leszek én mán akkor?

- Hát remélem, hogy itt! - vágtam rá. Megvár ugye Dénes bácsi?

- Ha rajtam múlna megvárnálak, csak nem tudom Katinka mit szólna, ha míg maradnék. – nevette el magát. Sokallja mán így is, hogy itt vagyok – tette hozzá és nagyot kortyolt a borából. De ha ilyen jó borokat hozatsz nekem, a végin tényleg megérem a százat!

- Úgy legyen Dénes bácsi! - mondtam és felálltam.

- Hát most meg hova mígy?- kapta fel a fejét.

- Mennem kell. Lassan megy a vonatom.

Az öreg elkomorodott.

- De ugye gyüssz megint?

- Jövök. Hamarosan jövök. - biztosítottam és kezet fogtam vele.

- Engem itt keressé’ itt leszek!- hörpintett megint az italából.

- Jó, egyenest ide jövök majd. - mondtam, aztán a pultoshoz mentem és kértem neki még egy pohárral abból a jó borból.

Már elindultam, mikor ismét meghallottam a hangját. Visszafordultam.

- Egészségedre fiam!- kiáltott utánam és magasra emelte a poharát.

Mosolyogva intettem felé.

- Egészségére Dénes bácsi, és a mielőbbi viszontlátásra!

 

 

 

LÚD, LÚD…
(nyári lúd)


Lúd, lúd, nyári lúd
   Fészket rakni készül.
       Nagy lesz a család,
                Ha majd kiegészül.
                            Sás közt, víz felett
                                       Elringat a hűs berek.
                                                 Nád leng, integet,
                                                           Megbúvik egy kis sziget.
                                                           Éber nyári lúd
                                                 Kémleli a kék eget.
                                       Négy kis lúdgyerek
                             Anyja után lépeget.
                 Lúd, lúd, lúdrajok
         Nagy út előtt állnak.
   Égen s ég alatt
Azért kiabálnak.

 

CSÁBÍTÁS ÉS NEGÉD
(Parttalan vers)


A partig jött a fény,*
a szentjános-varázs.
Szememben megpihent
a furcsa látomás.

A múló pillanat,
az édeskés-hamis
tudatta csak velem,
ha villanásra is:

A vakság fénybe zár!
Habokba vész szavam,
s a két magány között
a sodra: parttalan.

A ringató vizen
szirének éneke.
Ha volna is, ki a
fülembe öntene,

viaszkom elfogyott.
S ha foghatom kezét,
örülnöm kellene.
Na, félre hát, negéd!

 

A Balaton szép

Nyáron meleg,

Télen jeges,

Viharban ijesztő,

Csendben szívmelengető,

Sirályok, halak,

Itt minden szabad.

Boglár, Révfülöp,

A parton ülök….

Várom a halat,

A lángos finom falat.

Hajón horgászva,

Pontyra várva,

Jó borunk tiszta,

Örül a turista.

Megnevettetett sok embert,

Szeretem a magyar tengert!

(7. osztályos tanuló)

 

 

 Az én városom

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Rajzolni nem tudok,                                                     

pedig kisiskolás vagyok.

Igaz elmúltam 55,

s nem lehetek már 45,

                                35,

                                     25,

                                          15,

                                        Se 5.

De le tudom írni,

milyen ebben a városban élni.

Milyen jó tanítani,

a gyerekeket szép szóra okítani.

Balatonboglár a világ közepe,

tudja ezt minden boglári gyermeke.

Legszebb helyen van az iskola,

idejár Boglár apraja-nagyja.

Büszkesgünk a Gömbkilátó,

s onnan jól látható a tó.

Szereteka Balaton-parton sétálni, a tóban úszni, csónakázni.

Figyelni a vadlibákat,

hallgatni a kiskacsákat.

De jó itt élni,

jó erről mesélni!

  -->

Szólj hozzá!

Címkék: pályázat

A bejegyzés trackback címe:

http://karnyujtasnyibalaton.blog.hu/api/trackback/id/tr751678663

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.