Mindenki volt szerelmes. De a Balatonnál született kalandoknál, rövid fellángolásoknál, tartós szerelmeknél nincs emlékezetesebb.

Írd meg a Balatonnál szövődött szerelmeid emlékeit! Reményeink szerint e történeteket egybeszerkesztve  kiadjuk. Az így megörökített emlékek között, viszontláthatod saját történeteidet. (Csak jeligét kérünk)

Írásaidat a karnyujtasnyibalaton@index.hu címre küldheted.

 Tűz - avagy a szenvedély

Sokmillió éve történt, hogy a Föld szelleme szerelemre lobbant a Balaton helyén hömpölygő tenger úrnője iránt. Az isten heves vágyakozásában színpompás tűzijátékkal próbálta elkápráztatni őt. Felszaggatta a földet, és erejét fitogtatva hatalmas bazaltsziklákat dobált a magasba. Az óriás kövek égzengető robajjal zuhantak a földre. A környék minden egyes szikla súlya alatt megrázkódott. Az istennő, mivel fiatal volt még és szerelem dolgában tapasztalatlan, szűzies félénkséggel figyelte a látványos bemutatót. Ám a föld szellemének vágyakozása egyre vadabb és szenvedélyesebb lett, s az istennő reszketni kezdett a félelemtől. Jól ismerte tengerének minden zegét-zugát, és félelmében a mai Balaton közepén húzódó barlangba menekült. Amint a föld szelleme észrevette, hogy szerelme eltűnt, keresni kezdte őt.

Még a tenger vizét is felszippantotta, hogy az istennő nyomára bukkanjon. Mivel ekkor sem találta meg, rettentően bánatos lett, és bánatában a földre rogyott. Belesüppedt a földbe, s hosszú testének nyoma megmaradt. A zuhanás betemette az istennő rejtekének bejáratát, amin csak egy szűk nyílás maradt, épp akkora, hogy a szerencsétlenül járt istennő könnyei kibuggyantak rajta. Az ő forró könnyeiből lett a Balaton vize. Az ő könnyei törnek elő az egykori vulkánok után maradt kráterek mélyéről. A föld szellemének erejét, szerelmének szenvedélyét is ez táplálja, s az egykori színpompás tűzijáték helyén magasodó hegyek oldalán érlelődő szőlő nedvében kel új életre. Innen a környék boraiban rejlő tüzes szenvedély és visszafogott selymesség. A szerencsétlenül járt istennő könnyeinek íze a föld szellemének szenvedélyével és erejével keveredik bennük.
Az utazó, aki e hajdani legenda földjére lép, belekósthat a szenvedély, az ártatlanság, a tiszta, gyermeki öröm, de a tengermély bánat ízébe is. Az érzelmek kimeríthetetlen gazdagsága egyetlen este során megérinthet mindenkit, aki e tájra látogat. Elég, ha egy szabad nyári estén kedvesünkkel részt veszünk egy néptánc bemutatón, bórkostlón vagy népdal esten, esetleg felkeressük valamelyik környékbeli templomot, és a jóleső hűvösben orgonamuzsikát hallgatunk, netán belevetjük magunkat a számtalan nyári fesztivál közül az egyik forgatagába, és hagyjuk, hogy magával ragadjon a tánc, a zene lendülete.

A balatonudvari temető:

(forrás: Geographic.hu)
Titok övezi a balatonudvari szív alakú sírköveket: senki sem tudja, hogy miért ilyen formájúra faragta őket a mester. A régi temető 63 szív alakú fejfája 1800–1850 közötti évekből származik. A helyi monda szerint a kőfaragó szerelmét elragadta a viharos Balaton, aki a halott lány iránti, soha nem múló szerelmét álmodta szív alakú kövekbe.

 
Lipták Gábor: Kőszívek

Dúl Jánosnak hívták a legnagyobb balatonudvari halászbokor gazdáját! Híres volt ez az ember, nemcsak óriási erejéről, hatalmas alakjáról, félrőfös bajuszáról, de híres volt jó halász-szerencséjéről, s talán elsősorban szép leányáról, a kis "halász Veronkáról"!

Így nevezték el a gazda leányát, mert már kicsiny gyermekkorában különös hajlandóságot mutatott a halászok szép mestersége s a nagy víz iránt.

Az apróka kislány ott lábatlankodott a halászatra készülő emberek között, babrálta a furcsa zsineget, s később kis keze hamarosan megtanulta a csomózást, sőt a hálókötést is, Alig nőtt nagyobbra, piros szalag helyett fehér kenderzsineg röpdösött a varkocsában, mikor bekéredzkedett a halászok ladikjába! Megszerették hamarosan ezek a kemény munkában élő, kevés szavú emberek!

Bármilyen nehezen ment a halászat, bárhogy acsarkodott velük a víz, a hullám, ha fel is fakadt szájukon egy-egy káromkodás, rögtön félbemaradt, mikor észrevették, hogy a kislány is ott van a közelükben. Harcoltak hálóval, széllel, viharral, arcukat keményre cserzette a nyári napsugár s a téli fergeteg. Sokszor keményen megpróbálta őket a nehéz munka, de Veronkával sohasem vesztették el türelmüket.

Ritka ajándék a halász arcán a mosoly, de a kislánynak mindig jutott ebből a becses portékából is. Előbb csak játékból vitték magukkal, később már hiányzott, ha nem járt velük. Üresebb volt a világ, ha nem látták csendesen ülni a ladik végében, ahogy tágra nyílt fekete szeme ragyogó tükrén átsuhant a tó képe.

Szép volt a kislány szeme hajnalban, mikor a csillagok oltogatták el benne apró lámpásaikat, és szép volt naplementekor, mikor rőt vörös fényben emelkedett ki a tó vizéből a napkorong. Nem is hitte Veronka soha másként, mint hogy a Balatonból kél fel mindennap az aranyfényű Nap! Sok egyebet is hitt a tóról. A halászok meséiből s a maga képzeletéből szőtt tündérvilágot a Balaton köré. A kislány talán már nem is tudott volna élni a nagy víz nélkül! Úgy hitte, ezen kívül nincs is másféle világ! A tó volt az ő saját birodalma, bíboros hajnalaival, szikrázó déli verőfényével s ezerszínű, bársonyos akonyataival.

Legszívesebben mindig a Balatont nézte volna. Reggel, mikor a madarak hajnali hangversenye szállt a nádasok felett, s estefelé, mikor a parti szél mint titkozatos könnyű kéz borzolta fel liláskék, sima tükrét. Harang kondult ilyenkor a falu felett, s a halászok lassú csobbanással merítették evezőlapátjaikat az egyre sötétedő vízbe. Veronka úgy látta, hogy mikor kiemelték, gyémántok peregtek szélükről a Balatonba!

Így élt a kislány boldog révületben, s így nőtt, növekedett évről évre a halászok között. Repültek a nyarak, a telek, s a kis "halász Veronka" tündérszép hajadon leánnyá serdült. Akármilyen nagy lett, akármilyen szép lett azonban mégis megőrizte tiszta gyermekszívét s szemében a Balaton minden szépségét.

Múltak az évek, s Dúl János már nem is ment halászni szép szőke lánya nélkül. Nyugalom kell a csukázáshoz s türelem, végtelen türelem! Veronkában - tudta - mindig megbízhat. A kislány néma csendben tudta egyensúlyban tartani a ladikot, mozdulatlanul, míg Dúl János, mint önmagában kőbe faragott szobra, feltartott szigonnyal állt a jeges vízben. Csendben, némán várakoznak ilyenkor, s a percek óráknak tűntek.

A nap lassan emelkedik a tihanyi hegyek fölé, lassan úszik a ladik a sima vízen. Halkan, csendesen suhan a parthoz. Végében aranyhajú halászleány ül, mint a mesében...

Mint a mesében... - gondolta az a szép szál kőfaragólegény is, aki a balatonudvari parton egy kora tavaszi napon megpillantotta a vízen közelgő halászladikot! A nagybajuszú halász halk csobbanásokkal merítette lapátjait a sima vízbe, s a csónak végében ott ült az aranyhajú leány.

Veronka most is álmodozva nézte a vizet, s alig vette észre, hogy kiértek a partra. Csak mikor kihúzták a ladiot, akkor nézett körül, s látta, hogy a máskor csendes partszegély, felfordított bárkáival, száradó hálóival, valahogyan megváltozott. Különös alakú, nagy szürke kövek hevertek szanaszét. Valami építkezéshez hozatták őket egy távoli kőfejtőből.

Hallott már erről a leány, de most mégis meglepte a parton heverő sok szürke kő! Idegen vidéket, távoli hegyeket idézett egyszeribe ide, a szelíd víz partjára! Közelről nem látott még hegyet Veronika, s nem ismerte a kőfejtőhelyek élettelen, kemény szikláit sem. Badacsony ijesztően szép, nagy, koporsó alakú hegy is csak távoli ködös árnyként élt képzeletében, de még azt sem látta soha. A szelíd víz partján, aranyló napsütésben dermedten heverő, nagy szürke kövektől megriadt a lány! Olyan idegenek voltak, úgy megfájdult tőlük a szíve!

A fiatalember, aki az imént érkezett a kövekkel, csak állt mozdulatlanul, némán a víz partján. Csak nézte megbabonázva a lányt, mint akik csodát lát. Halk volt most is, csendes, merengő, s szemén még mindig át-átsuhant a Balaton szikrázó képe! Csak szája sarkán az a kis önfeledt mosoly vált egy kissé szomorúvá. Talán ettől sajdult meg a messziről jött kőfaragó mester szíve, talán mástól, de ettől a pillanattól kezdve nem tudott másra gondolni, már csak a leányra, aki a hajnali fényben feléje suhanó bárkán ült.

Hamarosan megismerkedtek. Keveset beszéltek, a fiú csak kísérte némán, s csak nézte áhitatos szerelemmel. Veronka szívében is hamar lángra lobbant a szerelem. Megszerette ezt a fiút, aki olyan szépen tudott nézni reá, s aki tudott hallgatni is vele. Mert a hallgatás sokszor többet mond, mint a legszebb szavak. Szép volt, jó volt ez az új Élet Veronkának, csak a kövekkel nem tudott megbékülni! Félt tőlük nagyon!

- Szelídítsd meg őket! - kérlelte a fiút.

A legény, aki a hegyet is megmozgatta volna ért, megfaragta a kemény élettelen követ szív alakúra. Faragott előbb oklömnyi kis szívet, majd tányér nagyságút, azután mást, szép cifrát, akkorát is, mint egy cseréptál. Így próbált életet lopni a nehéz szürke kőbe. Azután rávéste csillogó szerszámjával Veronka nevét a sajátjára is.

- Így jó - mondta a lány -, így már sokkal jobb. Talán szeretem is már a köveket!

De mikor a fiú arról beszélt, hogy felmennek lakni a nagy hegyek közé, s házat építenek a sziklák alá, megint nagyon megijedt a lány. Pedig mátkája de sok szépet mesélt az ő hazájáról! Óriási madarakról, amelyek riadtan rebbennek fel, ha a csákány a sziklába vág, s a legördülő kövek hangja még soká visszhangzik az erdőben. De hiába beszélt e távoli vidék szelíd madarairól is, a kedves erdei vadakról s a selymes füvű rétekről, Veronka félt!

Félt a keskeny hegyi utaktól, az éles kövektől, a sötét erdőtől, s FŐLEG A RETTENETESTŐL, A KIMONDHATATLANTÓL: HOGY NEM LÁTJA TÖBBÉ A BALATONT!

Így vergődött egymás mellett a két szerelmes fiatal szív, egyik a vizek, a másik a hegyek gyermeke.

Egyik este Veronka mégis megmondta Édesapjának, hogy a hegyek közül jött fiúval elmegy a bányába. Elmegy, itthagyja apját s a nagy vizet.

Lehanyatlott Dúl János feje. Kimondhatatlan bánat borult a lelkére. De tudta az élet rendjét: a leány elmegy azzal akit a szíve választott. Annak idején vele is így jött el Veronka Édeanyja. Az asszony, akit mindenkinél jobban szeretett, s aki meghalt, amikor Veronka született! Most Veronka hagyja el. Rettentő szomorúságában csak annyit tudott mondani:

- Ha egyszer boldogtalan leszel a hegyek között, ha egyszer vissza kívánsz jönni, VÁR A BALATON, ÉS MINDIG VÁRLAK ÉN!

Mikor Veronka a fiúnak elmondta, hogy vele megy, az azt sem tudta, mihez fogjon a boldogságában. Ahogy közeledett a költözés napja, úgy nőtt a fiú öröme; ahogy hangosodott vidám szava, úgy halkult Veronkáé... aztán eljött az utolsó nap, s a leány elment, hogy elbúcsúzzék a Balatontól.

A fiú pedig túláradó szívbéli örömében nekifogot a legnagyobb mázsás kőnek, hogy szívet faragjon abból is - VERONKÁNAK!

Pedig korai volt még a fiú boldogsága.


Veronka búcsúzni akart a tótól. Még egyszer egyedül akart maradni a nagy vízzel, hogy szemét s szívét megtöltse mijden szépségével, hogy képét magával vigye a messzi hegyek közé.

Késő délután volt, mikor beszállt az öreg halászladikba, s evezett, evezett egyre beljebb. Úgy húzta a víz a leányt, mint a mágnes, mint a féltékeny szerető, aki nem akarja, hogy elhagyja szerelmese.

A leány elfeledkezett mindenről, elragadta a víz, a nagy azúrkék mindenség varázsa, s mint gyermekkorában, nem látott, nem hallott, csak végtelen nagy belső csendességet, boldogságot érzett!

Így történt, hogy csak akkor vette észre a Badacsony felett emelkedő nagy fekete felhőt, mikor már nagyon messze járt a parttól. Veronka ismerte a tó minden rezdülését, a rémítő viharok minden jelét. Most is pontosan tudta mint jelent a felhő, mi közeleg a komor, koporsó alakú hegy felől. Tudta azt is, hogy a fergeteges szél hamar, nagyon hamar eléri ladikját, s hogy már MINDEN KÉSŐ. Látta, miként sötétedik el a víz a vágtató széltől, hogy a sötétzöld sáv mindig közelebb jön, s pár perc múlva már azt is, hogy a tó tükrén veszedelmes gyorsasággal legelőször porfüggöny képében vágtat végig a vihar.

- NEM ERESZT A TÓ - mondta magának megsemmisülten, boldog-boldogtalanul!

De azért feszült a karja, s most már teljes erővel evezett kifelé. A feltámadt életösztön úrrá lett boldog ábrándozása felett. Szelíd szerelme, a sima vizű tó, most a legborzalmasabb arcát mutatta. Látta már máskor is ilyennek, partról, biztonságból, vagy erős bárkából, kemény férfikarok evezőinek védelmében. ILYENKOR IS SZERETTE, mert nemcsak szép tudott lenni, de erős és hatalmas is.

Ilyennek azonban még nem látta soha! Zöld karjaival, hatalmas hullámaival átölelte a kis lélekvesztő csónakot, mintha döntött volna már: NEM ERESZTI A LEÁNYT. Veronka harcolt a habokkal, karjai megfeszültek az evezőkön, DE TUDTA, HOGYMÁR KÉSŐ!

Mind magasabb hullámok vették körül, csúszott oldalukon a fekete ladik. A szél erősödött. Már semmit sem lehetett látni, csak vizet, a sötét felhő most ért fölé! A hullámok átcsaptak egymáson, s szélükön, mint veszett állat száján, ömlött a hab. Mintha a pokol minden ördöge elszabadult volna, úgy küzdött a leányért a Balaton!

A ladik már csaknem színültig megtelt vízzel, s a hullámok még mindig nagyobbra nőttek körülötte. Hátukra kapták, oldalukon táncoltatták, s átcsaptak felette. Azután egy hullám belevágott a ladikba. A fütyülő, síró, jajgató szél elnyelte a leány néma sikoltását!

Egy óra múlva ismét csendes volt a tó. A zúgó szél elállt, s a víz megnyugodva, jóllakottan feküdt medrében. A vihar, mint a legtöbb nagy nyári fergeteg, átszáguldott felette, s aki látta a csendes, megjuhászodott vizet, el sem hitte volna, mit művelt egy órával azelőtt.

Az alkonyi fényben elcsitultak a bosszú hullámai, bíbor takaróval fedték be a tavat, amely NEM ENGEDTE VERONKÁT A MESSZI HEGYEK KÖZÉ!

Komor halászok kísérték utolsó útjára a kis balatonudvari temetőben. A kőfaragó fiú szíve majd meghasadt bánatában! Sírja fölé odaállította a nagy szív alakúra faragott követ!

Sohasem tudta elfeledni az aranyhajú leányt! Sírját sem hagyta ott... letelepedett a kis faluban. A múló évekkel megcsendesedett szívében a bánat, de tört ember maradt egész életére!

Sok éven át nem faragott mást, CSAK SZÍV ALAKÚ KÖVEKET! Ha valaki meghalt a faluban vagy a környéken, ilyen követ állítottak a sírjára. Így szaporodtak a szív alakú sírkövek a balatonudvari kis temetőben.

Aki arra jár, ma is megtalálja őket. Sok felírása már lekopott, elfakult, ki találná meg közöttük Veronkáét? S ki tudja, élt-e valaha, vagy csak a képzelet szülte a tündérmesét, hogy igaz szerelemmel magyarázza a szív alakú sírkövek titokzatos történetét?

A Rózsakő legendája

A Kisfaludy-ház felett található az a hatalmas asztalszerű bazalt, amit Rózsakőnek neveznek. Valamikor a régmúltban gurulhatott le a hegy oldaláról. Nevét Szegedy Rózáról kapta, aki a hagyományok szerint Kisfaludy Sándorral szokott rajta üldögélni. valószínűleg ez magyarázza a vele kapcsolatban született legendát is.

"Hogyha egy leány meg egy legény ráül a kőre , háttal a Balatonnak, egymás kezét fogva, még abban az évben egymáséi lesznek. De az is elég, ha a leány ül a kőre háttal a tónak, rágondol szerelmesére és felsóhajt. Akire gondol, annak a szíve érte fog dobogni."

A fonyódi Kripta-villa is egy beteljesületlen nász emlékét őrzi:

Abrudbányai-Rédiger Ödön építtette elveszített szerelme emlékére a 20. század első felében. A márványból faragott nászi szoba életnagyságú szobrait az a legenda övezi, hogy azok a fiatal párok, akik meglátogatják, örökké szeretni fogják egymást.

A történet

Minden ember a maga módján a lelke mélyén emléket állít igaz szerelmének, de mindig voltak és lesznek olyan emberek, akik nem zárják magukba a titkot, hanem kézzel fogható, szemmel látható jellel kívánnak emléket állítani az ember legszentebb érzésének, az örök szerelemnek. Ezek közé tartozott Abrudbányay Ödön is, az erdélyi származású pécsi gyógyszerész, aki szokatlan módját választotta az emlékezésnek.
A történet kezdete az 1910-es évek közepére tehető, amikor az ifjú patikus Kolozsvárott beleszeretett egy szép, művelt fiatal lányba, Magdusba. Eljegyezte, de Magdus, a menyasszony az esküvő előtt három héttel hirtelen elhunyt. Az eset mélyen megrendítette az elárvult vőlegényt, összegyűjtötte meghalt kedvese tárgyi emlékeit, és sokáig gyászolta őt. Időközben lezárult az első világháború, alaposan átszabták Európa térképét, Erdélyt Romániához csatolták. A történelmi események Abrudbányayt arra késztették, hogy elhagyja szülőföldjét, és így Magdus emlékével a szívében Pécsett telepedett le. Hosszú ideig magányosan élt, utazgatott, végül családot alapított, gyermekei születtek, akiket gondosan nevelt. 1940-ben ismét a történelem szólt közbe, a II. bécsi döntés alapján Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták, Kolozsvár ismét hazánk része lett. Abrudbányay doktor, aki ekkorra tehetős emberré vált, úgy döntött, hogy megvalósítja régi álmát, emlékházat emeltet Magdusnak. Hosszasan kereste a legvarázslatosabb helyet, ahova felépíttetheti azt a villát, amelyben Magdus hamvait és fennmaradt emléktárgyait méltóképpen megőrizheti. Itt Fonyódon a Sipos-dombon lelt arra a helyre, ahol dédelgetett álma megvalósulni látszott, ahonnan a panoráma emlékeztet a Nápolyi-öböl egyik legszebb pontjára. Ahogy a szirtre épített Anacapriból be lehet látni az egész Nápolyi-öblöt, úgy innen elláthatunk Keszthelytől Tihanyig, a Balaton-felvidék tanúhegyeiben gyönyörködhetünk, és a lábunk előtt ott ringatódzik a Balaton.
Az épületet 1940-ben Cserna Sándor pécsi építőmester tervezte mediterrán stílusban, oszlopokkal, erkélyekkel, lapos tetővel. Az alagsorban helyezték el a be nem teljesült nászra emlékeztető szobát, itt helyezték volna el Magdus hamvait, és itt lett volna a család temetkezési helye. A földszinten az elképzelések szerint Magdus tárgyaiból egy emlékszobát rendeztek volna be. Az emeleten a család számára egy lakást alakítottak ki.
A villa felépült, de a hamvak nem érkezhettek meg Fonyódra, mert a háború után Erdélyt ismét Romániához csatolták. Az Abrudbányay-család 1949-ig élvezhette a gyönyörű panorámát, a természet szépségeit, mígnem államosították minden vagyonukat. Az államosítás után a villa lakásként, majd orvosi rendelőként funkcionált. Az udvaron álló kis házból is elmaradt a nyaraló Abrudbányay-család. Az 1950-es, ’60-as években az építtető hozzájárulásával idegenforgalmi látványosságként bemutatták a „kriptát”, aztán lassan lomtárrá vált. Az ezredfordulón Fonyód Város Önkormányzata kezdeményezésére és anyagi hozzájárulásával a Széchenyi Terv pályázatán elnyert összegből sikerült helyreállítani.
A ház alagsorában, a „kriptában” most is álmodik Magdus és Ödön. Az álom azért álom, mert soha nem vált valóra. Hirdeti a ritka, de néha mégis előforduló nagy és tartós szerelmet, mely a sírnál sem ér véget. Hirdeti az emlékekhez való hűséget.
A villa máig fennmaradt legendája szerint, ha a nászágy felett egy leány és egy fiú megfogja egymás kezét, akkor szerelmük örökké tart.